II.
Viszontlátás

A lány harca részen, de reménykedve figyelte a fényt, mely egyre csak közeledett, s végül megállt. Látta, hogy egy magas, szőke férfi tartja a fáklyát. Nem látta tisztán az alak arcát, mivel a fáklya fénye nem esett rá.
- Te vagy az, Erich?- kérdezte bátortalanul. Hangja visszhangot vert a falakon, s a saját fülét is bántotta.
- Jobban örültél volna apánknak?
A hang kellemesen mély volt, s a lány azonnal felismerte öccse, Erich Alexander von Wallenstein herceg hangját, s látta mostmár kivel áll szemben. A fiú olyan volt, mint az apja, csak ő az anyjuk zöld szemét örökölte. Erich közelebb lépett a lányhoz, s lehúzta a fejéről a sálat. Hosszú, dús vörösesbarna hajkorona bukkant elő.
- Még mindig gyönyörű vagy, nővérkém! Mintha csak anyánkat látnám!
- Kivéve, hogy nekem barna szemem. Ebben hasonlítok egyedül apánkra.
Testvére elmosolyodott megsimogatta nővére kissé vizes, borzos haját, majd magához vonta.
- Örülök, hogy itt vagy! Isten hozott itthon!
- Anyáék hol vannak?
- Apa az ebédlőben anya meg a szobájában! Apa arra kért, hogy menj be hozzá! Gyere, elkísérlek!
- Inkább először anyához mennék.- morogta a lány.
- Ne menekülj már, Alexa! Apa nem fog megenni! Még mindig félsz tőle ugye?- kérdezte lágyan.
- Igen, még mindig. Szeretném még elodázni ezt a találkozást vele.
- Pedig jobb ezen túl esni! Na, gyere!
A lány nagyot sóhajtott, majd engedelmesen követni kezdte a testvérét a „vesztőhelye”, az ebédlő felé, ahol a „hóhérja” már várja. Az ebédlő egy hosszú folyosó legvégén volt a kastély keleti szárnyában. Erich herceg belökte a kétszárnyú ajtót, s megállt a küszöbön. Az ebédlő sötét volt, csak a kandalló tüze adott egy aprócska fényt, ám azt is elfogta egy nagy háttámlás szék, mely előtte állt, háttal a testvéreknek.
- Apa! Megjött Alexa!
- Vezesd be, és ültesd le!- hangzott a székből a szigorú parancs. Alexandra hercegnő rettegve figyelte a széket, míg belépett az ebédlőbe. Erich kihúzott neki egyet a gyönyörű székekből, melyek a hosszú asztal mellett álltak, s mikor a lány le akart ülni rá, az apja hangja megállította.
- Erich! Azt akarod, hogy a nővéred betegséggel kezdje az új életét? Hozd ide azt a széket a tűz mellé!
A fiú megtette, amit kértek tőle, majd az apja távozásra szólította fel a fiát. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, a herceg odaszólt a lányának, aki még mindig az asztal mellett állt.
- Gyere, kedvesem, jobb itt a tűz mellett, mint ott a hidegben!
Alexandra letelepedett a férfi mellé, s ha a hercegnek nem lett volna igaza a tűz melegével kapcsolatban, olyan messzire húzódott volna tőle, amilyen messzire csak lehetett volna. Ültek és a lángokba bámultak, ám a lány félszemmel apja profilját figyelte. A herceg arcán nem látszott semmi, kissé előre dőlt ültében, barna szeme a lángokat figyelte. A feszültség kézzel is jól tapintható volt, a csend, pedig, ami megülte a helységet, süket.
„Ez rosszul kezdődik”- gondolta a lány, aki már ismerte ezt a fenyegető csendet. Végül azonban Alexander hátra dőlt a székében, s a lányára nézett.
- Először is, bocsánatot kell kérnem, tőled, hogy nem fogadtalak illően, ám a leveled későn jött meg! Kérlek, nézd el ezt az apró szervezési hibát!
- Nem baj. Tudom, hogy nem Ön hívott haza, apám!
- Valóban nem én, hanem a testvére, aki az elmúlt harminc évben folyamatosan nyaggatott, hogy béküljek ki Önnel. Nos, én készen állok erre! Remélem, maga is hajlandó erre!
- Miért? Ha jól tudom, maga nem szokott más akarata előtt meghajolni!
- Mondjuk úgy, hogy elgondolkodtam azokon az érveken, melyeket a fiam felhozott az érdekében. Ám akkor lesz teljes a béke, ha teljesíti a feltételeimet.
- Miféle feltételeket?
- Majd holnap megtudja! Most pedig, szeretném, ha tartanánk egy csendes, két személyes kis ünnepséget a hazatértére!
Azzal felállt, és a tálalóról leemelt két aranyszínű serleget. Az egyiket odaadta a lányának, a másikat megtartotta. Leült a székébe, majd a lányára köszöntötte ezekkel a szavakkal:
- Isten hozta itthon, ducessina Alexandra! Remélem, kellemesen fogja érezni magát itthon, a családja körében!
Felhajtotta a serleg tartalmát, s a lány is követte a példát. Mikor az utolsó korty is lement a torkán rájött, hogy a serlegben vér volt. Letette a serleget a széke mellé, majd megkérdezte:
- Mi lesz akkor, ha nem fogadom el a feltételeit?
- Akkor megy vissza szépen oda, ahol eddig élt, és ide sose fogja még egyszer betenni a lábát!
A lány elhajtotta a fejét. Jól tudta, hogy ha most hibázik, akkor örökre szól a harag, és Erich akarata nem fog ismét teljesülni. Ismerte az apját, és tudta, hogy csak ez az egy esélye van nála, s ezt nem szabad eltékozolnia.
- Köszönöm a lehetőséget.- szólt kis idő múlva.
- Ne nekem köszönje, hanem a testvérének!
- Ha nem haragszik meg, akkor én most szeretnék felmenni anyámhoz!
- Elkísérem, nekem is van vele egy kis dolgom, és megmutatom a szobáját.
- Tudom, hol a szobám, köszönöm.
- Nem, nem a régi szobáját kapja, mert az nincs olyan állapotban, hogy Ön méltóképp elfoglalhassa. Az egyik keleti fekvésű vendégszobában fogja eltölteni ezt az éjszakát! Jöjjön, menjünk!
Ott hagyták az ebédlőt, s felmentek Valeria szobájába, aki épp Erich-kel beszélgetett. Alexander kopogtatott, s mikor megkapta a bebocsátás igenlő válaszát, benyitott, majd maga elé tessékelte a hercegnőt, aki azonnal szembe nézhetett a hercegnével. Valéria úrnő egy kényelmes székben ült, s egy gyönyörű vérvörös ruhát viselt, nyakában egy gyönyörű gyémánt lánc volt. Semmit sem változott az elmúlt évek során, még mindig az a szép huszonéves lány volt, akit megismerhettünk, igaz csak testileg. Felállt a székéből, s nézte a lányát, mintha nem hinné, hogy tényleg az, aki. Most ahogy szemtől szemben álltak anya és lánya, lehetett látni, hogy a szemük színét kivéve, úgy hasonlítottak egymásra, mintha ikrek lettek volna. Alexandra közelebb lépett hozzá.
- Anya!- suttogta, majd megölelte.
Az asszony is egy szoros öleléssel ölelte a lányát, s ringatni kezdte.
- Lexa! Édes kicsikém! Végre, végre itthon vagy!- suttogta.
Erich és Alexander pillantása egy pillanatra összekapcsolódott. Az apa elégedettséget, és boldogságot olvasott ki a fia csillogó tekintetéből, míg a fiú kifürkészhetetlenséget, és borongóságot kapott vissza. Alexander intett a szemével, hogy a fiatal herceg jöjjön vele. Halkan becsukták maguk mögött az ajtót, magukra hagyva anyát és lányát. Alexander ismét az ebédlő felé vette az irányt, s Erich suttogva kérdezte meg:
- Megegyeztetek Alexával?
- Holnap! Most hadd örüljenek egymásnak!
- Mondtad neki, hogy mi történik, ha nem fogadja el a javaslatodat?
- Igen. Reméljük nem lesz olyan ostoba, hogy elutasítja. Azzal nagy bánatot okozna mindannyiunknak.
- Én is remélem, hogy itthon tudjuk fogni. Örökre!
- Ez még a jövő kérdése, fiam! Nem fog örülni, de ha itthon akar maradni, akkor nem fogja elutasítani!