IX.  A vámpírok sikolya

Alexandra sikeresen kijutott a kastélyból a hátsó kijáraton keresztül, s elindult hazafelé. Gyorsan haladt, s igyekezet kerülni a környező falvakat. Jól tudta, hogy a birtoka az előtte délen magasodó, hegyeknél kezdődik. Félórányi gyaloglás után egy mező mellett vitt el az útja, ahol parasztok dolgoztak, s akiket nem kerülhetett ki.
„A pokolba is! Még mindig nem vagyok túl a veszélyes útszakaszon, s máris emberekbe kell botlanom. Ha utánam indulnak abból a másik kastélyból, ezek elárulhatnak.”
Lehajtotta a fejét, s igyekezett a lehető leggyorsabban átkelni a veszélyzónán. A parasztok is észrevették a lányt, s aggódva figyelték sietős útját a hercegnő legnagyobb bosszúságára. Pedig nagyon jól tudta, hogy legyen az egy nemes vagy egy paraszt lánya vagy bármely más nő nemű tagja a családnak, nem mászkál egyedül, kísérő nélkül. Valaki mindig figyel a gyengébbik nem képviselőire, még ha nem is közvetlenül. Ő róla azonban lesüt, hogy finom úri hölgy, s ez most ellene dolgozott. Hirtelen nagyon utálta, hogy nőnek született. De igyekezett tudomást sem venni a parasztokról, s azt próbálta sugallni, hogy fontos, és sürgős ügyben igyekszik a célja felé. Az út végtelenül hosszúnak tetszett, de egyszer csak elmaradtak a rétek, s felváltotta a vizenyős láp. Tudta, hogy ide nem szabad mennie, hisz nagyon alattomos, s az is eltéved benne, aki ismeri. Ha viszont az utat követi emberek közé kell mennie. Válaszút elé érkezett a menekülése további kérdésében, de végül inkább az embereket választotta a csalóka ingovány helyett.
„A tömegben legalább el lehet tűnni!”- súgta a józan esze, s ő hallgatott erre. Elindult a legközelebbi falu felé.
Ez alatt a kastélyban, ahol Alexandrát fogva tartották, észrevették a gyilkosságot és szökést. Kaelea fedezte fel a dolgot, mivel a bátya délben nem jött le ebédelni, s a délután sem került elő. Felment a szobába, ahol az ajtónál hallgatózott, de mivel nem hallott semmiféle neszt a szobából benyitott. A szobában félhomály volt, így nem fedezte fel azonnal a testvére kihűlt tetemét. Mikor benyitott, szólongatta a testvérét, de nem felelt. Mivel nem sokat látott, elindult a szobán át a vele szemben álló ablakokhoz, hogy elhúzza a függönyt. Elhaladt az ágy mellett, amikor megbotlott valamiben. Lenézett, majd a borzalomtól tágra nyílt szemmel hátrálni kezdett. Szívverése felgyorsult, s a légzése is kapkodóvá vált, majd egy velőtrázó sikolyban tört ki, s elrohant. Útközben elkapta valaki, mire felsikoltott. Válaszul alaposan megrázták, majd egy öreg hang keményen ráparancsolt:
- Fejezd be! Mi bajod?
- Cairan! Meghalt! Az a szuka megölte!- zokogta Kaelea, aki ráismert a nagyanyja hangjára.
- Mit beszélsz, te lány? Hogyan öltette volna meg?
- Nézd meg magad! Ott fekszik benn!
- A lány? Hol van a hercegnő?
- Megszökött!
A vénség erre elengedte az unokáját, s bement a szobába. Meglátta az unokája holttestét, ahogy behunyt szemmel, arcán a vágy jellegzetes kifejezésével feküdt a földön. Első látásra nem is tűnt fel senkinek, hogy bármilyen külső hatás érte, ám az öregasszony szemét nem kerülte el a véres nyaka, melyen ott volt a nyaklánc. Felvette, s megnézte. A köveken nem volt nyoma vérnek, amit nem értett, ahogy a két pontot sem a fiú nyakán. Nem tudhatta, hogy a foglya egy félvámpír, csak azt, hogy minél előbb kézre akarja keríteni, hogy aláírassa vele az eladási szerződést, és hogy megbüntesse a gyilkosságért. Magához hívatta a közeli katonaság parancsnokát, és kiadta neki a parancsot, hogy azonnal hozza ide a szökésben lévő Alexandrát. A parancsnok azonnal intézkedett, s az embereivel hajtóvadászatra indult. Két óra múlva visszatértek, s hozták magukkal a lányt is, akit a parasztok elmondása alapján találtak meg. Jól tudták, hol kell keresniük, hiszen a mocsarat nem választhatta, s így a mocsárhoz legközelebb eső város felé vették az irányt. Szegény lány nem is sejtette, hogy ilyen hamar elkapják. Két katona között állt, amikor az ebédlőbe vezették, ahol szembenézhetett a nagymamával és az unokájával.
- Örülök, hogy ismét a köreinkben üdvözölhetem, Wallenstein kisasszony! Azt hiszem, ideje, hogy elbeszélgessünk egy kicsit! Hagyjanak magunkra minket!- szólt, majd a katonák felé villant a szeme, akik elmentek.
- Kérem, foglaljon helyet!- mondta udvariasan Kaelea- Biztosan elfáradt a sok gyaloglásban.
Ám a lány csak állt, emelt fővel nézett a két nőre, s a szemében megvetés volt. Nem felelt a hozzáintézett szavakra, mintha nem is értené, mit mondanak neki. Mikor Kaelea megismételte a szavait németül, a lány csak hűvösen ennyit felelt:
- A gyémánt nem szokott a trágyával keveredni.
A két asszony erre a kijelentésre egymásra nézett. Így még nem sértették meg őket sosem.
- Ahogy gondolja.- vont vállat a nagymama nem törődöm módon.- Tudja miért van itt?
- Tudom.
- Akkor talán alá kéne ezt a kis papírost írnia.
- Nászajándékot visszakérni szégyen, nem gondolja?
- Nem. Az a birtok a miénk, és több köze van hozzá a családunknak, mint magának! Maga nem tud semmit arról a földről, melyet maga nászajándéknak nevez! Azt a földet az őseink a vérükkel szerezték, és védték!- kelt ki magából Kaelea, mivel bosszantotta a lány merev, hideg, és elutasító magatartása.
- És azt hiszi, hogy ez meghat engem? Ha igen, ki kell ábrándítanom. Marhára nem érdekelnek a régmúlt dolgok, sem az őseinek bizonyára nem elhanyagolható tettei. Engem a jelen érdekel!
- Szóval nem adja oda azt, ami a miénk?
- Nem.
- Akkor másképp beszélünk! Szörnyű kínhalál vár magára azért, mert megölte a testvéremet! A birtokot pedig, ha nem adja, elvesszük! Őrség!- mondta a lány.
A katonák beléptek, Alexandra két oldalára álltak, s várták a parancsot.
- Kísérjék a hölgyet az alagsorba, s adják a kínzómester kezébe. Szabad kezet kap, azt tesz vele, amit akar, de a lényeg, hogy ne maradjon életben!
- Igenis!
Alexandra felemelte a fejét, s emelt fővel hagyta el a termet. Levitték az alagsorba, s átadták a börtönőrnek, aki egyben a kínzómester is volt. A napot egy fáklyával megvilágított cellában töltötte, majd este átkerült egy másikba. A hercegnőt egy aprócska, ablaktalan cellába vitték, ahol megláncolták, majd a kínzómester elment. Alexandra nagyon félt, hogy mit tesznek vele. Tudta jól, hogy a sebei hamar begyógyulnak, de attól irtózott, hogy a teste tele legyen hegekkel. Nem akarta, hogy megkínozzák, és ráadásul még a birtokot is elvegyék tőle. Valahogy ki kell innen szabadulnia. Nem érdekelte hogyan, csak jusson ki innen. Alig hogy végiggondolta, egy hangot hallott, mely leginkább egy elcsúszó tárgy hangjához hasonlított, majd, mint egy hűs zápor a nyakába szakadt a víz. A lány a mennyezet felé nézett, s azonnal meglátta azt a kis nyílást a plafonon, ahonnan egyre erősebben kezdett ömleni a víz. A lány megijedt, mikor rájött, hogy azt akarják, hogy fulladásos halált haljon. Muszáj lesz kitalálnia valamit, hogy mentse a bőrét. Megpróbált kiszabadulni, ám a bilincsek, melyekkel a falhoz láncolták, nem engedték a csuklóját. Hiába küzdött, nem tudott szabadulni, és a víz, pedig rohamosan emelkedett. Lassan már a derekáig ért, s ahogy egyre jobban betöltötte az apró, alig néhány négyzetméteres cellát, a lány kétségbeesése, és félelme egyre nagyobb lett, de a bilincsek nem engedtek. Már a nyakáig ért a víz, mikor felhagyott a próbálkozásokkal, s kétségbeesve, egy földöntúli sikolyban tört ki:
- Apa! Anya! Erich!
A kiáltás visszhangott vert a falakon, de senki sem hallotta. Alexandra sírni kezdett. Mint egy utolsó kísérletként még egy nevet suttogott maga elé:
- Helene!- zokogta megtörten.
Pedig jól tudta, hogy Erich-kel közös dajkájuk nem jöhet a segítségére, hiszen meghalt. A lány már két éve élt Norvégiában, mikor az öccse megírta, hogy tífuszban elhalálozott a lány. Alexandra nagyon elszomorodott, mikor megtudta a hírt, de nem volt szabad kimutatnia, hiszen annak a házaspárnak, akinél élt, azt mondta, nincs senkije. Nem is tudtak a levelezéséről a testvérével, mivel megállapodtak, hogy ne legyenek árulkodó nyomok a kapcsolatukról, mindketten elégetik a leveleket. Ezt a fogadalmat betartották, hisz a környezetüknek nem volt szabad tudniuk a dolgokról. Erich-nek különösen óvatosnak kellett lennie, hiszen ha Alexander megtalálja a leveleket, amiket a lánya írt, akkor azok alapján megtalálhatja, amit nem engedhetett. Így mindketten eltűntették a másik bizonyítékát. A hercegnő, mielőtt, még véglegesen ellepte volna a víz, felkiáltott a szülei és a testvére után.
Ekkor az ősi Wallenstein kastélyban egy nem evilági sikoltás hangzott fel, bejárta a kastély minden helységét, s amire az épp egymásba gabalyodott Alexander, és Valeria, valamint a könyvtárban olvasgató Erich felkapták a fejüket, s egyszerre mondták ki a szót:
- Alexa!