XI.  Fájdalmas igazság

Alexander átsétált az inspektorhoz, aki rossz hírekkel fogadta. Hellyel kínálta a herceget, ám ő udvariasan elutasította.
- Mit tudott meg erről a két emberről?- kérdezte Alexander, aki állva maradt, míg az inspektor leült egy székbe.
- Igaza volt, kegyelmes úr, valóban nem a mi embereink. Mindketten a MacSween családnak dolgoznak. Csak azt nem értem, hogyan kerülhettek akkor erre a birtokra.
- Engem egy levélben arról értesítettek, hogy felmondtak nekik, és ezért szeretnének nekem dolgozni. A másik családról mit mondtak?
- A környék egyik leggazdagabb családja volt, az 1300-as évek végéig. Az akkori földesúr, egy bizonyos Neis MacSween igen nagylábon élt, s mértéktelenül pazarolt, ami a családot a tönk szélére sodorta. Az ő fiának, aki legalább úgy költekezett, mint az apja, volt két lánya, Nessa és Ossia, akiket gazdag családokhoz adtak, a vagyonuk megmentése és gyarapítása érdekében. A maga édesapja Nessát vette feleségül, aki megkapta az egyik legjobban jövedelmező birtokot, s ezzel végleg a csőd szélére jutottak. Ossia kevésbé gazdag hozományt vitt a házasságba, mint a nővére, de ez a két házasság elég volt ahhoz, hogy a családnak semmije se maradjon.
- Aztán jött az átruházás, így a családnak esélye sem maradt a talpra állásra.
- Igen, de hallgassa végig a történetet. Ossianak lett egy lány gyermeke, aki miután megszülte a saját gyermekeit, meghalt. Így mikor ő is és a férje is meghalt az a birtok, amit ő vitt a házasságba, visszaszállt a családjára, akik megpróbáltak belőle megélni, de nem tudtak. Gyengébb minőségű volt a föld, mint ennek a birtoknak, mely sikeresen fenn áll.
- És mivel az én szüleimnek lett gyereke, így ez a birtok nem lehetett az övéké, és amúgy is, az anyám átíratta az apám nevére, így ez végérvényesen a miénk lett. Tehát erre már tehették rá a kezüket.
- Valóban. De ezzel nagy bajt hozott akaratán kívül az utódaira. Félek, hogy nem peres úton fogják elvenni, amit akarnak.
- Igen, én is tartok ettől. Mi, régi arisztokrata családok, nem szeretjük a bürokrácia lassan őrlő malomköveit, inkább magunk intézzük el a dolgainkat.
Jürgen erre nem szólt semmit.
- Más?- kérdezte egy kis hallgatás után a herceg.
- Nincs, uram.
- Akkor köszönöm a munkáját, ügyes volt.- állt fel Alexander
- Még egy pillanat, herceg úr!- szólt a férfi, mikor ő is felállt, hogy kikísérje a gazdáját. A férfi már az ajtóban állt, de visszafordult, s érdeklődve nézett Jürgenre.
- Mi az?
- Talán már nem lényeges, de megkérdeztem a falu öregjeitől a két évvel ezelőtti időjárást. Abban az évben, mikor a gazda és az inspektor munkába állt, rossz volt. A nyár nagyon meleg, a tél nagyon hideg volt, s a tavaszt se mondták valami kellemesnek. A fele termés legalább odalett szerintük.
- Értem, köszönöm.
- Nincs mit.
Alexander visszament a kastélyba, s bement a lányához. A lány szobájában vaksötét volt, de ő így is jól látta az ágy két oldalán lévő karosszékeket, melyben Valeria és Erich ült.
- Hogy van?- kérdezte lehajlítva a hangját.
- Úgy, mint tegnap. - felelte Erich.
- Az baj, szólt, s leült a lánya mellé, s megsimogatta, mire a lány kinyitotta a szemét.
- Hogy vagy, kicsikém?
- Nem jól. Gyengének érzem magam. - motyogta a lány, mikor ráismert az apjára. Megpróbált felülni, ám a férfi visszanyomta.
- Pihenj csak, és erősödj! Hamarosan jobban leszel. Itt maradok veled, rendben?
- Az jó lenne.
- Menjetek, pihenjetek egy kicsit. - fordult a családjához a herceg.
Erich és az anyja elmentek, hogy pihenjenek. Alexandra mikor magukra maradtak megfogta az apja kezét, és megkérdezte:
- Miért történik mind ez, ami megtörtént? Miért akartak megölni?
- Ezzel most ne foglakozz, majd megbeszéljük, ha jobban leszel.
- Szeretném tudni, kérlek, mondd el!
- Jól van, ha ragaszkodsz hozzá. A teljes igazat nem ismerem, de az ürügyet igen. Szeretnének ismét úgy élni, ahogy régen, ehhez a birtok kell.
- Ez is elég ahhoz, hogy elraboljanak.
- Kell, hogy legyen más indok is ezen kívül.
- És az inspektor meg a gazda?
- Kémek és árulók. Arra kellettek, hogy amit a birtok termel, az ne hozzánk, hanem az igazi uraikhoz folyjon be. Nekik dolgoztak, de remélem, te majd rendet teszel, és megtisztítod ezt a helyet az ilyen emberektől.
- Igen, így lesz.
- Jól van, hisz ez a hely mostantól a te birodalmad, és azt teszel, amit csak akarsz. Itt vagy a királynő, a te döntésed nyomán keletkezik, vagy pusztul az élet.
- Akkor téged, azt hiszem tanácsadómnak foglak megtenni, mert egy királynő mit ér jó tanácsok nélkül.- mosolyodott el a lány.
- Ez valóban így igaz, de a tanácsadók befolyásolhatják a királynőt, s ha ő eléggé a hatásuk alá kerül, rossz tanácsot is adhatnak.
- De remélem, ez velünk nem fog megtörténni. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.
- Ne köszönd, mert nem én mentettelek meg, hanem az öcséd.
- Tudom, de neked is megköszönöm, hisz te is ott voltál.
- Mondd csak, hogyan tudtad alkalmazni a vámpírok sikolyát?
- Én nem alkalmaztam semmit. Én csak sikoltoztam, de nem tudtam, hogy valaki meghalja.
- Akkor tehát nem is tudtál erről a képességről?
- Nem, hiszen te meg anyja sose beszéltetek erről. Most hallom ezt tőled először.
- És a harmincévnyi távolléted alatt sem találkoztál olyannal, aki beszélt neked erről?
- Nem, hiszen halandók között éltem. A kóborlásaim során sose találkoztam a fajtánkkal.
Alexander úgy érezte mára elég is ennyi.
- Apa, mondd csak, miféle ez a sikoly?
A herceg röviden elmagyarázta a lényeget, s megkérte a lányát, hogy pihenjen. Hosszú csend telepedett a szobára, majd a lány szólalt meg.
- Most úgy érzem magam, mintha újra kislány volnék. Emlékszel mennyi éjszakát maradtam fenn, csak hogy veled lehessek? Akkoriban pont ugyanígy voltunk.
- Igen, emlékeszem. Csak akkor még nem voltál ennyire nyakas, s nem akartad magad függetleníteni, és hallgattál a jó szóra.
- Miért? Ma már nem hallgatok?
- Már nem, de talán így van jól. Te olyan vagy, mint én. Te sem engedsz az elveidből, és amit akarsz, azt megszerzed, s a neked kijelölt utat végigjárod. Én is ilyen voltam megboldogult halandó koromban. Minden ellen lázadtam, de leginkább az anyám akarata ellen, ahogy te is fellázadtál az enyém ellen harminc évvel ezelőtt.
- Kivéve, hogy te nem a házasság ellen lázadtál.
- Valóban. - hagyta rá unottan Alexander.
Ezután ismét csak a csend beszélt helyettük. Alexandra nézte az apját, majd lassan nagyon lassan megszorította a kezét. A férfi nem nézett rá, de viszonozta a szorítást. Alexandra agya a múlton, s az apjával való kapcsolatán járt. Jól tudta, hogy ő mindig is az apja lánya volt. Régen, legalábbis Helene így mesélte, mikor még kisbaba volt, és felsírt éjszaka, csak az apja tudta megnyugtatni. Később már sokat csavarogtak együtt az éjszakában, s a lány sok mindent megtanult a hercegtől. Ezeknek az éjszakai csavargásoknak meg voltak a következményei, főleg míg a lány és Erich tanultak. Majdnem elaludt az órán, de az öccse mindig ébren tartotta némi bökdöséssel, és sípcsonton rúgással. Ám aztán jött a fekete leves. Mikor harminc év után hazatért, az önkéntes száműzésből, az apja már nem úgy viselkedett vele, mint régen. Tudta, hogy valami végérvényesen leromlott, elszakadt köztük, csak azt nem tudta, hogy mi. De talán már nem is fontos, hisz úgy se tudja már helyrehozni. Jobb, ha ezután már nem kutakodik.
Alexander is épp a múlton merengett. Ő is jól tudta, hogy Alexandra jobban ragaszkodott hozzá, mint az anyjához vagy Helenéhez. Azzal is tisztában volt, hogy sokkal többet volt vele, mint a dajkájával, és sok mindent tőle tanult. Úgy nevelte, mintha ő is vámpír lett volna, de ismerte a lánya emberi oldalát is, ám inkábba vámpír énjét fejlesztette. Álmodni sem mert volna róla, hogy halandókkal barátkozik, majd, hogy szerelmes lesz a gyerekkori barátjába, s ellent mondd az ő akaratának. Sose gondolta volna, hogy ellentmondva minden tanításának egyszerűen elszökik. Nem arra nevelte, hogy gyáván meghátráljon, hanem, hogy harcoljon. Bár emlékezett rá, milyen keservesen harcolt a házassága ellen, s ő, pedig bolond volt, mert azt hitte, győzelmet aratott fölötte. Pedig ő volt a vesztes, mert a lánya a szökéssel bizonyította neki, mennyire erős. Nem gyávaságból menekült, hanem mert nem akart boldogtalan lenni. Vajon hány álmatlan éjszakájába került, hogy megtervezze a szökését? Ő, pedig miért nem figyelt eléggé a jelekre? Vajon jogosan hibáztatja ezért a lányát? Nem, Alexa nem hibás, inkább ő, mert azt hitte boldoggá teheti. Utálta volna ezt beismerni neki, de azt is érezte, hogy a mostani helyzetük sem jó, s akárcsak Alexa, ő is tisztában volt vele, hogy már sose lesz olyan a kapcsolatuk, mint régen. Mikor hazajött, valahogy idegennek érezte azt, aki visszajött. Valahogy már nem az a lány volt, akit ismert. Érezte, hogy retteg tőle, s bizonytalan, holott eddig sosem tapasztalta ezt. Rájött, hogy az elmúlt harminc év sokat változtatott rajta. Sokkal emberibbé vált, s mintha minden belé nevelt vámpírviselkedés lekopott volna. Nem értette, mi történt.
Hajnalig vele maradt, s mikor el akart menni, a lány kinyitotta a szemét, s elkapta az apja csuklóját.
- Ne menj!- kérte suttogva.
- Nem lehet, drágám, most az élők ideje jött el.- hajolt le a férfi, és megsimogatta.
- Este visszajössz?
- Igen, vissza. Megígérem.
Érezte a forró kezet, ami a csuklóját fogja, most elengedi. Belenézett a lánya csillogó szemeibe, mintha ott keresne valamit, de csak ürességet, és gyengeséget látott benne. Ez megijesztette. A hercegnő szemébe, ha harminc évvel ezelőtt belenézett, nem látta ezeket. Ám ez a nézés megerősítette abban, hogy ez a lány már nem az, aki volt. Nem tudta min ment keresztül, amíg távol volt, de az ő véleménye szerint túlságosan is emberivé vált. Csak egy halandó mutatja ki a gyengeségét, de egy vámpír és félvámpír soha. De hát ő is bevallotta, hogy nem találkozott a fajtájával. Végignézte, ahogy a lány visszasűlyed a jótékony álom mocsarába, majd ennyit mondott.
- Este találkozunk!
Azzal eltűnt, magára hagyva a lányát a sötét szobában.