XII.  Tárgyalások és rémület.

A MacSween kastélyban a lány megmentése utáni reggelen a kínzómester jelentette, hogy a holttest eltűnt. Kaelea és a nagymama ledöbbenve hallgatták a jelentést.
- Hogy lehet az, hogy eltűnt?
- Nem tudom, asszonyom, higgye el!- bizonygatta a férfi. - Mikor hajnalban megnéztem, már nem volt ott. A cellából valaki leengedte a vizet, a bilincsek szétfeszítve, a test sehol.
- Hogy a pokolba lehet ez? Hogy történhetett meg? Ki járhatott itt az éjjel?
- És ki ölhette meg a katonákat? Mert ma reggel azzal keltettek, hogy a katonák halottak, és ami a legérdekesebb, ugyanúgy haltak meg, mint Cairan.
A vénasszony is elgondolkodott a dolgokon. Képtelen volt elhinni ezeket a dolgokat. Nem mert hinni a jeleknek, mert képtelenség lett volna. Őt nem úgy nevelték, hogy a természetfeletti dolgokban higgyen. De félt, hogy most ezen a szokásán változtatnia kell. Lehajtotta a fejét, s ennyit mondott:
- Kerítse elő a holttestet, akár törik, akár szakad! Menjen!
Mikor magukra maradtak, Kaelea megkérdezte:
- Te is arra gondolsz, amire én? Úgy gondolod, hogy…
- Igen. Az a lány nem közölünk való. Ő egy vámpír!
- De kik lehetnek a segítői?
- Nyilván ők is a fajtájához tartoznak.
- Ebben az esetben nagyon nagy bajba kerültünk. Nem szeretnék én is élőhalott lenni.- morogta Kaelea.
- Ez legyen most a legkisebb gondunk! A túlélésünk, és a fennmaradásunk most fontosabb néhány élőhalottnál!
- Na de…
- Csend! Nem érdekel! Túl közeli a cél, ahhoz, hogy itt megtorpanjunk! Nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust, világos, lányom?
- Igen, világos.
- Akkor most kifőzzük, miként akadhatunk a vámpír nyomára!
Azzal csendesen tanácskozni kezdtek.
Aznap délután Alexandra egyedül ült a szobájában az ablak előtt, s türelmetlenül leste a napszálltát. Maga sem tudta, miért, de valahogy most jobban akarta látni az apját, mint valaha. A tegnap éjszakai beszélgetésük, és az emlékei nem hagyták nyugodni. Amikor tegnap éjjel ott ült az ágyánál, úgy érezte, megállt az idő, nem számít semmi, nem érdekelte, hogy lesz-e másnap, vagy sem. Régen ehhez az érzéshez biztonság is társult, ami tegnap megrohanta ismét. Most pont úgy vágyott erre, mint régen, mikor úgy érezte, az élet túl gyorsan elszalad mellette. Ha Alexander átölelte, a világ elsűllyedt, az idő megszűnt, a változások elmaradtak. De ez így volt jól. Szerette ezt a mozdulatlanságot. Sokszor vágyott ezután, mikor Norvégiában élt. Talán túlságosan is hozzászokott az állandósághoz, de hát ebben nőtt fel. Neki az élet nyüzsgő, örökké változó, lüktető, nyugtalan világa túlságosan bonyolult volt. Utálta és gyűlölte a bonyolult dolgokat, mert tudta, hogy úgyse értené meg. Hiába volt okosabb, erősebb a halandóknál, mégis, az élethez nem értett. Vagy talán túlságosan is az apja lánya? Elmosolyodott. Váratlanul kopogtatás zavarta meg a gondolatait.
- Ki az?- kérdezte.
- Frau Buchsteiner vagyok, kisasszony. Az inspektor úr, látni szeretné.
- Küldje be!
Jürgen belépett, s hajlongva tette tiszteletét.
- Szép jó napot, hercegnő, csókolom a kis kacsóit!
- Mit akar?- kérdezte hűvösen a lány.
Haragudott, hogy pont most zavarták meg az elmélkedésében.
- Hallottam Erich hercegtől, hogy beteg, és úgy döntöttem meglátogatom. Meg aztán a kedves papájuknak is híreket hoztam.
- Igen? Azok a hírek engem is érdekelnének. Ossza meg velem is.
- Ha nem haragszik ez bizalmas információ.- hárította el a kérést a férfi.- Sajnálom.
Alexandra csalódottan figyelte a férfit.
- Mi hír van a gazdáról meg a kollégájáról?- kérdeztet aztán.
- A gazda most is dolgozik a jószágok körül, az inspektor meg az otthonában van állandó megfigyelés alatt. Ha tesz egy gyanús lépést is, igazolja a bűnösségét.
- Akkor eddig minden rendben. A gazda jól viselkedik?
- Igen. Az a meglátásom, hogy ő valójában nem is volt benne, ezekben a dolgokban, hanem csak egy eszköz volt.
- Az ördög nem alszik, Jürgen. Hátha még kiderül, hogy bűnös, és ez a mostani állapot csak része egy színjátéknak.
- Lehetséges.
Elbeszélgettek még egy kicsit, majd a férfi elbúcsúzott, s ment a dolgára. Alexandra ismét visszaült az ablakhoz, s tovább figyelte a napot. Fél óra múlva azonban megunta, és lefeküdt aludni. Hét órakor ébredt fel, s örömmel látta, hogy a kandallóban vígan lobog a tűz, a tűz mellett álló székben ott ült az apja.
- Szia, apa!- mondta, mikor meglátta.
- Hogy vagy, drágám?- kérdezte a férfi, s kissé előre dőlt, hogy mélyebben nézhessen a lány szemébe.
- Sokkal jobban, ha téged láthatlak.
- Ezt örömmel hallom.
- Anya?
- Ő most nem tudott jönni, de később majd benéz, azt mondta.
- Beszélnünk kéne.
- Miről?
- A jövőbeli kapcsolatunkról. Tudod, volt időm, hogy gondolkodjak, és rájöttem, hogy nagy butaságot tettem, amit szeretnék jóvátenni. Talán sose lesz olyan a kapcsolatunk, mint volt, de én szeretném mégis helyrehozni már amennyire lehetséges.
Alexander nem szólt semmit, csak bólintott.
- Szerinted azok a halandók belenyugodtak a dolgok ilyen alakulásába?
- Nem. A MacSween család mindig is harcos fajta volt. Nem fognak ezek belenyugodni semmibe. Pláne, hogy megölted a családjuk egyik tagját.
- Akkor most mi lesz?
- Felkészülünk egy csatára, melyben döntő vereséget fogunk rájuk mérni. - szólt sötéten Alexander.
- Te harcolni akarsz? Tudod, milyen súlyos károkat fogunk szenvedni! Építheted újra ezt a kastélyt. Nem harcolhatunk!
- Nem hadsereggel jönnek ezek!- intett rá a férfi. – A még élő családtagok jönnek, hogy megvitassák a dolgokat, és ha kell, erőszakot alkalmazzanak a jobb belátás érdekében.
- De hát akkor könnyű a dolgunk! – kiáltott fel a lány, és felült.
- Miért?
- Mert két nő él már csak a családból. A nagymama, meg az unokája.
- Ez valóban jó hír, bár én nem vagyok meggyőződve, róla, hogy két nő képes lenne harcot kezdeni. Nem olyan fajták. Láttál más férfiszemélyt a fiún kívül?
- Nem.
- Fajtársak?
- Nem érzékeltem.
A herceg csak bólintott. Megnyugodott ezeknek a kijelentéseknek a hallatára. Alexandra is megkönnyebbül, mikor hallotta, hogy nem fegyverrel kell megtartani azt, ami már így is az övé. De mi lesz akkor, ha a herceg tévedett, és mégis fegyverrel jönnek ellenük?
- Mondd csak, mi lenne akkor, ha mégis csak harc lenne?
- Akkor mindent megteszünk, hogy győzzünk. Nincs joguk visszakérni azt, ami már jogosan a miénk, csak azért, mert a családjuk szeretne nagystílű életet élni, vagy meg akarják tartani az életszínvonalukat, mert ezt szokták meg, és büdös a munka. Nem mi vagyunk az okai, hogy erre a sorsra jutottak.
- És ha ez az egész csak irigységen alapul?
- Nem tudom, miért lenne okuk irigykedni. De majd meglátjuk. Most a legokosabb kivárni. Hagyjuk meg nekik a kezdeményezés jogát.
- Igazad van. Ja, amúgy délután itt járt az inspektor, és azt üzeni, hogy beszélni akar veled. Hozott neked valami információt.
- Remek! Akkor meglátogatom.
Azzal magára hagyta Alexandrát, akihez az apja után Erich és Valeria érkezett. Jürgen épp a sétáról érkezett haza, mikor meglátta, hogy a gazdája már vár rá.
- Régen vár, uram?- kérdezte mikor odaért.
- Nem, most jöttem.
Az inspektor betessékelte a gazdáját, s hellyel kínálta, amit a herceg elfogadott.
- Úgy hallottam hozott nekem valamit.
- Igen. Egy levél, amit egy küldönc hozott ma reggel. Tulajdonképpen a hercegnőnek szól, de mivel beteg, nem akartam ezzel zaklatni.
- Helyesen tette! Ki küldte?
- Egy bizonyos Saoirse MacSween. Nem tudom mi áll benne, nem bontottam fel.
Azzal átnyújtotta a levelet a férfinak, aki megnézte. Lehet, hogy ez a nő a nagymama. Feltörte a pecsétet, s olvasni kezdte:
Hercegnő!
Holnap este szeretnénk, ha fogadna bennünket, hogy megbeszéljük vitás ügyeinket, és hogy bocsánatot kérjünk Öntől! Ha Önnek is megfelel, este hétkor átmennénk!
Üdvözlettel: Saoirse és Kaelea MacSween.

- Ennyi az egész?- nézett fel Alexander kissé csodálkozva.
Ösztönei csapdára figyelmezették. Úgy döntött, nem szól a lányának erről, s ő meg a családja intézik el az ügyet. Ha kell, megöli ezt a két asszonyt, ha valami hátsó szándékkal jönnek ellenük. Nagyon jól tudta ő is, hogy miről fognak vele beszélgetni. Ám majd elmagyarázza nekik a dolgokat, és ha kell erőszakot fog alkalmazni azért, hogy megértsék. A holnap hamar eljött. Alexander a kastélyban maradt, míg Valeria hazament. Mivel öt órakor beállt a teljes sötétség, a hercegnek volt két órája rendbe szedni magát, és Erich-kel is megbeszélni a hadi tervet. Megkérte Jürgent, hogy válaszoljon a lánya nevében, hogy hajlandó fogadni a két hölgyet. Mikor tegnap éjjel visszament a kastélyba, megmutatta a levelet neki és Valeriának, s kérte, hogy erről ne szóljanak Alexandrának. Nem akarta felizgatni vele, mert attól tartott a lányában még feltámad a bosszúvágy, és talán rövid úton elintézi a MacSween család tagjait. Ezt a lehetőséget viszont el akarta kerülni. Őszintén szólva kíváncsi volt, hogy mi az igazság abból, amit leírtak. Viszont tudta, hogy a lánya ezért majd nagyon dühös és sértődött lesz, de ez a következmény „benne volt a pakliban”. Tudta, hogy a tárgyaláson meg kell fékezni az indulatokat, ha elszabadulnak, és ehhez hideg fejre volt szükség, ami a lányában nem volt meg. Mikor megérkezett a két nő Alexander és Erich már várták. Udvariasan bevezették őket a szalonba, ahol leültek, majd érdeklődtek, hogy milyen itallal kínálhatják meg a hölgyeket, mire a nagyanya így felelt:
- Köszönjük, nem kérünk semmilyen italt. Nem ezért jöttünk. Hol van a hercegnő?
- Gyengélkedik, ezért velünk kell beérniük. Szeretnénk bemutatkozni. A nevünk Alexander Gerard és Erich Alexander von Wallenstein.
- Mi pedig Saoirse és Kaelea MacSween. Talán akkor térjünk rá az üzletre.
Az este folyamán a két hölgy semmit sem ért el, de azt megértették, hogy a birtokot semmiféleképp nem vásárolhatják vissza, mivel a hercegek nem adják el. Továbbá azt is megtudták, hogy a beépített embereik lebuktak, s mivel az ő birtokukon voltak, ők büntetik meg. Kaelea felháborodott, mikor megtudta, hogy az embereiket nem szolgáltatják ki, és birtokháborítással valamint lopással vádolják, valószínűleg kivégzés vár rájuk. Mikor ennek hangot is adott, Erich hűvösen ezt mondta:
- Sajnáljuk, de utáljuk a kémeket és a tolvajokat. Ne higgyék, hogy ezt élve meg fogják úszni, mivel a kárunk tetemes, és a becsületünkön esett sérelmet csak a vér moshatja el.
- A Wallensteinek mindig is így gondolkodtak?- szólalt meg a nagymama.
- Az őseink katonák voltak, és ezt a gondolkodásmódot már ők is vallották. Maguk nem így tennének hölgyeim, ha tolvajt fognának, aki jelentősen megkárosította magukat?- kérdezett vissza Alexander.
- Talán.
- Akkor nem értem a felháborodás okát.
A két nő hallgatott, majd Saoirse felállt, és ennyit mondott:
- Későre jár, ideje indulnunk. Köszönjük a semmit.
- A semmit nem szokás megköszönni.
- Mindenesetre a hercegnőnek jobbulást kívánunk.
- Átadjuk. Jó éjszakát, öröm volt Önöket megismerni.
A két MacSween elment, s a hercegek is visszatértek a házba.
- Azt hiszem, készülhetünk a háborúra.- szólt Alexander.
- Nem győztük meg őket, igaz?
- Ha egy MacSween akar valamit, abból körömszakadtáig nem enged. Szerettem volna elkerülni ezt az utat, mert nem akartam az embereimet ilyesmivel fárasztani, de ha harc, akkor legyen harc.
- És mi lesz Alexával?
- Ha menekíteni kell, menekítjük. De talán először meg kell várunk a hadüzenetet.
- Ez nem tetszik apa.
- Nekem se, de nincs mese, ezt kell tennünk. Hidd el, nem tetszik, ám nincs más út a számunkra a túléléshez.
Ez alatt Kaelea és a nagyanyja hazafelé zötykölődtek a hintóban.
- Most mi lesz nagymama?- kérdezte a lány.
- Háború.- hangzott a száraz felelet.- Nincs más választás, ha vissza akarjuk kapni a birtokunkat.
- Ez helyes dolog?
- Az őseink hogyan szerezték meg azt, amit akartak? Harccal, sehogy máshogy. Akkoriban nem sok szót vesztegettek az ellenségeikre, ha csak arról nem esett szó köztük, hogy milyen módon kívánnak meghalni.
- Nagyi! Mi már nem az 1200-as években élünk!- kiáltott fel a lány, a kezét esdeklően az ég felé nyújtva.
- Elértünk valamit beszéddel? Ugye nem? Most már eljött a tettek ideje! Nem akarom, hogy komolytalannak tűnjünk, mert csak beszélni tudunk. Mostmár ideje bizonyítani nekik ezt! Értsd meg, hogy ha nincs meg az anyagi fedezetünk, akkor vége az uralmunknak! Én, pedig belehalnék a szégyenbe, ha ez megtörténne! Szeretnél úgy élni, mint egy paraszt, huszonegy év kényelem és semmittevés után? Szeretnél a család nevére szégyent hozni?
- Nem.
- Akkor meg ne beszélj itt szamárságokat! Ha nincs más, akkor harcolunk. A Wallensteinek meg élősködjenek máson! Néha nem is értem miért ment hozzá ahhoz semmire kellő Wallensteinhez a dédnagyanyád.
- A pénzéért, te is tudod.
- Igen, igen, de miért nem ölte meg a nászéjszakán azt a férfit? Képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan szerethette azt a kutyát, akinek így is rossz a vére, és semmihez sem értett a csavargáson meg a háborúskodáson kívül. Hisz a gyerekei is korcsok!
- Elég legyen, nagyi! Nekünk ehhez semmi közünk tudod jól! Nem mi döntöttünk úgy, hogy külföldihez adjuk a dédnagymamát.
Az öregasszony megérzi unokája igazát, s ezért nem szól semmit, csak nézi a holdvilágos éjszakát, s hallgatja a hintó zörgését, mely hazafelé viszi őket.
Eközben Valeria is előkerül a lánya szobájából, s érdeklődik az uránál a végeredmény ügyében.
- Háború!- mondja ki csendesen Alexander. Nem kerüli el a figyelmét, hogy az asszony szeme és arca elborul erre a szóra.
- Nem tehetünk ez ellen semmit?
- Semmit sem. Ez az egyetlen megoldás a további konfliktusok ellen.
- És mi van akkor, ha a vereségük további konfliktusokat fog szülni?
- Nem, ugyanis akik ellenünk jönnek, azok mind meghalnak!
- Reméljük igazad lesz.
- Biztos így lesz.
- Alexandrával mi legyen? Hogy magyarázzuk meg neki, hogy háborúban állunk?
- Sehogy, mivel már engem is megfenyegettek vele!