XIII. Megharcolt örökség

Alexander és a hercegné meglepetten fordultak a hang irányába. Alexandra állt velük szemben a haragtól összeszűkült szemmel és egy vad arckifejezéssel a lépcső utolsó fokán. A herceg meglepetten figyelte ezt az arckifejezést, s nem tudta mit kezdjen vele. Pedig sokszor látta már ezt az arckifejezést, és ezt a nézést, de a lányánál még soha. Talán ezért volt annyira furcsa a számára.
- Hogy érted ezt, lányom?
Valeria kérdezte ezt, aki úgy hitte, a hercegnő alszik, s nem számított erre a felbukkanásra. De ő volt, aki hamarabb felocsúdott, s találta meg a hangját.
- Ha nem haragszol, először inkább én kérdeznék!-szólt, majd a herceg felé fordult.- Miért nem szóltál, hogy ezek a disznók idejönnek? Miért döntöttél úgy, hogy ezt te intézed el helyettem, mikor nekem kellett volna? Honnan vetted a bátorságot, hogy a hátam mögött dönts életről és halálról, mikor ez az én házam, és nekem kellene megoldanom a problémákat?- kérdezte Alexandra, és néhány lépésnyire megközelítette az apját.
- Ezért.- bólintott hűvösen a herceg.
- Miért? Ezt nem értem!
- A viselkedésed miatt. Ma este tárgyalni kellett, és ezt csak hidegen, és szenvedélymentesen lehet. Benned viszont ez nincs meg. Túlságosan emberivé váltál ahhoz, hogy vámpír módon intézd el ezt az incidenst. Emellett pedig személyesen is érintve vagy a dolgokban, és tartottam tőle, hogyha elragad a hév, meg is ölöd őket.
- Ezeknek nem járna más.- vette oda foghegyről a lány.
- Mikor tanulod már meg, hogy az ilyeneknek ajándék a Halál?- csóválta a fejét Alexander.
- Úgy gondolod?
- Igen, úgy. És még azt is gondolom, hogy jobb lenne, ha visszafeküdnél.
- Nincs semmi bajom, amiért feküdnöm kéne. Mindenesetre rosszul esik, hogy még mindig nem bízol bennem.
- Itt nem arról van szó, hogy nem bízom benned, hanem, hogy bizonytalan vagy.
- Ezt hogy érted?- nézett rá Valeria és Alexandra egyszerre.
- Úgy, hogy habozol megtenni az Elkerülhetetlen felé az első lépést, pedig jól tudod, hogy nincs más választásod, ha békét akarsz.
- Lehet, hogy igazad van, sőt azt hiszem, így van! Valóban nem akarok harcot.
- Pedig nincs más alternatíva. Mi tart vissza mégis ettől?
- Nem tudom. Talán… talán a félelem.
- És mégis mitől félsz?
- A sok halottól, attól, hogy elvesztem a birtokot és… titeket.- mondta nagyon csendesen a lány.
A hercegi pár egymásra nézett erre a kijelentésre.
- Ezt meg hogy értsük?
- Emlékszel, mit mondtál nekem, mikor hazajöttem?
- Micsodát?
- Azt, hogyha kudarcot vallok, mehetek is vissza oda, ahonnan jöttem, és hogy nem jöhetek többé haza. Azon felül, pedig elveszítem azt, ami az enyém lenne. Én, pedig nem akarom ezt! Ezért félek ettől a lépéstől!
Alexander és Valeria nem tudta, mit feleljen erre. Valahol a szívük mélyén meghatotta őket ez a kétségbeesés, de most bátorságra kellett sarkalniuk a lányukat.
- Figyelj, Alexa!- kezdte a mondandóját Valeria- Mi mindig itt, leszünk veled! Mi nem fogunk sose elzavarni, csak azért, mert egy ilyen apróságon elcsúszol.
- Így van.- helyeselt a herceg is.- Amit mondtam, azt csak azért mondtam, hogy itt fogjalak. Semmi másért. Nem azért hívott Erich haza, és nem azért békültem ki veled, hogy újra elmenj.
Alexandra elmosolyodott.
- Köszönöm. Lehetne egy kérésem?
- Természetesen.
- Ezt a csatát szeretném én vezetni, mert az az igazság, hogy eddig szinte semmit sem tettem.
- Legyen az óhajod szerint, de a hadsereget én adom!
- Rendben, megegyeztünk!- bólintott elszántan a lány, s a jobbját az apja felé nyújtotta, amit a férfi elfogadott, s megrázott.
Alexandrát az apja visszaparancsolta az ágyába ez után, s Valeriával sétálni indultak a holdvilágos éjszakába.
- Kezd helyreállni a kapcsolatotok.- jegyezte meg a hercegné.
- Valóban, talán még ez a kis háborúsdi is segíteni fog rajtunk.
- Remélem előnyötökre fog válni, hogy szövetségre léptetek.
- Ezt ne kiabáljuk el, majd meglátjuk mi sül ki belőle. Mindenesetre a lányunknak most óvatosabbnak kell lennie, mint valaha. Talán elfogad tőlem majd egy-két taktikai tanácsot. De hagyjuk most őt, és beszéljünk valami másról.
- Milyen másról?
- Például erről,- szólt a férfi, és megcsókolta a nőt, aki azonban eltolta magától.
- Okosabb lenne ezt a beszélgetést egy elhagyatott helyen megejteni.
- Ez csak természetes.- hajtott fejet a férfi.- De hol?
- Példának okáért a tengerpart valamelyik nem túl durvára csiszolt szikláján.
- Én mondok inkább valami mást! Van itt nem messze egy templom, melyet már nem használ senki, és ott nyugodtan beszélgethetünk.
- Remek ötlet.- helyeselt a hercegné is, mire a herceg elborította a köpenyével, s a következő pillanatban már egy düledező, 15. századi kápolnában voltak.
Alexander az oltárra fektette szerelmét, s egy vad éjszakát töltöttek el együtt. Hajnalban hazatértek a kastélyukba, s nyugovóra tértek. Alexandra napközben Erich-kel tartott egy megbeszélést a cselédségnek, melyben figyelmeztették őket a közelgő harcra.
- Ha valaki Önök közül szeretne elmenni, azt most tegye meg, mert a hadüzenet bármikor megérkezhet, és bármikor kitörhet a fejetlenség.- mondta a lány, ám a cselédség vezetői felálltak.
- Nem, asszonyom, nem megyünk sehová, hanem Önnel tartunk a harcban! Nem tehetjük meg, hogy most magára hagyjuk Önt, aki rendet tett végre ezen a birtokon, s aki mellett biztonságban érezzük magunkat!
- Ez nagyon kedves, és köszönöm, de lehet, hogy maga az ír hadsereg jön ellenünk! Nem örülnék, ha lennének áldozatok a mi oldalunkról, s ezért inkább mégis csak azt kérném, hogy keressenek maguknak biztonságos helyet!
- Nem, nem tehetjük! Minket nem érdekel, hogy ki jön ellenünk, mi harcolni fogunk Önért, és a házért! Mi meg akarjuk védeni!
- Köszönöm! Rendben van, ha ennyire akarják, nem állok az útjukba.
Ezzel vége is lett a megbeszélésnek.
- Nagyon ragaszkodnak hozzád, Alexa. - jegyezte meg Erich, miközben az ebédjüket költötték el.
- Valóban, pedig nem tettem semmit.
- Dehogy nem! Békét és nyugodalmat hoztál nekik! Ez már megéri, hogy veled harcolhassanak!
- Úgy gondolod?
- Nem hallottad? Gondolj csak bele! Ez a ház a nagyanyánk halála óta csak sodródott, ám most általad partot ért!
- Ez is igaz. De félek, hogy most megint elkapta az ár. Nem örülök ennek a háborúskodásnak. Igaz, apa neked is elmondta, hogy este az a két nő átjön?
- Igen, mert írtak neked!
- Felbontotta a levelemet?
- Igen, mivel Jürgen megőrizte neki! Nem adta oda neked a levelet.
- De miért?
- Mert nem akart felidegesíteni vele, mivel tudta, hogy beteg vagy. Nem akart ártani neked, mert nem tudta, hogy vagy. Csak jót akart. - védte a fiú az inspektort.
- Tudom, de apa akkor is beszélhetett volna róla. Ő csak tudta, miként vagyok.
- Ne vádold apánkat, hisz ő is csak jót akart.
- Tudom, tudom.
Két nap múlva a kezében volt a hadüzenet.
- Hát ezek se vártak sokáig. - sóhajtott fel a lány, mikor elolvasta. Este megmutatta a hercegnek is, aki szintén így vélekedett.
- Válaszoltál már?
- Nem. Tudod, nekem kell megválasztanom a helyet és az időt, s úgy döntöttem ebben a kérdésben veled beszélek. Mikorra tudod összehívni az embereidet?
- Akár holnap estére is. De nekik szerintem kéne egy kis idő. Írd meg, hogy holnaputánra készen áll minden. Tudok itt a közelben egy elég elhagyatott pusztaságot, így azt válaszd csatahelynek.
- Jó. Ahogy akarod. De mekkora sereget tudsz küldeni?
- Talán négyszáz vámpír és mellé még kétszáz halandót. Megfelel?
- Igen. De azok a halandók képzett katonák?
- Csak nem képzeled, hogy holmi tudatlan paraszt csapatot küldök neked?- horkant fel sértődötten a herceg.
- Nem, nem képzelem.- felelt mosolyogva a lány, mire az apja csak hidegen bólintott.
Alexandra megnyugodva felelt a hadüzenetre, s megírta a helyet, és az időt. A válasz egy fél nap múlva megérkezett, miszerint beleegyeznek mind a helyben, mind az időbe. Így minden akadály elgördült a harc útjából. Másnap este megérkezetek a vámpírok és a halandók, a lány magabiztosan nézhetett a nagy nap elé. Alexander is eljött, hogy még néhány jó tanáccsal lássa el a lányát. Hajnalba nyúlóan beszélgettek.
- Erich is itt marad, csakhogy megvédjen. Úgy határoztam, ő lesz a másik fővezér melletted.
- Szerinted a két MacSween eljön majd?
- Nem tudom. De az tudom, hogy vigyázz magadra, és légy óvatos!
- Az leszek, megígérem!- szólt, majd átölelte az apját.
A herceg is megölelte, majd az ölébe húzta, s gyengéden homlokon csókolta. Alexandra a férfi vállára hajtotta a fejét, s hozzábújt. Így ültek hajnalig, ám a virradat eljött, és a hercegnek mennie kellett. Mielőtt magára hagyta volna gyermekét, így szólt:
- Feküdj le, és pihenj, mert nehéz lesz az éjszakád! Sok szerencsét a harchoz!
- Köszönöm, apám!
- Nincs mit!
Azzal eltűnt. Alexandra egész nap tett-vett, mert képtelen volt pihenni. Sötétedéskor eljött az ő idejük. Kimentek a harcmezőre. Ott már várt rájuk az ellenség, akiket Kaelea vezetett. Mikor Alexandra és Erich is megérkezett a maguk csapatával, Kaelea dölyfösen megjegyezte:
- Remélem, meggyónták a bűneiket, mert ma már a Paradicsomban fognak aludni.
- Jobban felkészültünk a halálra, mint maga!- vágott vissza metsző hidegséggel Alexandra.
- Akkor ne is raboljuk egymás idejét! Lássuk ki a jobb!
A két sereg habozás nélkül támadt egymásra. Alexandra csak Kaeleát kereste, de közben rengeteg ellenséget megölt, akárcsak a vámpírok. Azonban sem Alexa, sem Erich nem számolt a csapdával. Kaelea jól elrejtőzött a zűrzavar közepén, s mikor Alexandra a közelébe került ráfogott egy pisztolyt, s elsütötte. A lánynak a szívére célzott, de a hasát találta el. Alexandra felsikoltott, amire Erich azonnal odaugrott a testvéréhez. Kaelea most őt vette célba, s majdnem sikerült is az, amit a lánynál elhibázott. Eric szívét csak néhány centiméterrel hibázta el a golyó, de így is súlyos sérülést okozott neki. A hátába fúródott a golyó. Erich vadul kereste a merénylőjüket, s néhány perc után észrevette. Gondolkodás nélkül ugrott neki, de nem tudta megölni, mivel egy közbelépő katona megmentette az életét, s elmenekültek. Erich máson töltötte ki a bosszúját, s megölte az utolsó ellenséget is. A Wallensteinek győztek.
- Megsérült, uram?- kérdezte az egyik vámpír, mikor meglátta a fiú véres mellkasát.
- Ne velem törődjön, hanem a nővéremmel. Neki jobban kell a segítség.
Alexandra köré gyűltek a harcosok, s az egyikük megvizsgálta a lányt.
- Haza kell vinni. Súlyosan megsérült, sok vért veszített.
- Nagyon fáj! - nyögött fel Alexandra.
- Tudjuk, úrnőm, de segítünk, nem kell félnie.
Így is lett. A sebesülteket otthon átadták a cselédségnek, akik elhívták hozzájuk a közeli falu orvosát. Ez alatt a kaptány beszámolt a hercegi párnak a gyermekeikről, és a csatáról.
- Csapdába csalta őket az az átkozott MacSween lány. Nem tudtunk róla, de most már biztonságban vannak.
Látta a jelentésének hatását. Valeria szemében harag villant, míg a herceg arca elborult, s a szemében is furcsa fények villantak. Megköszönték a jelentést, s mikor egyedül maradtak az asszony megkérdezte:
- Ugye nem hagyjuk ezt büntetlenül, Alex?
- Természetesen nem. A vért csak vérrel lehet lemosni, és ez meg is fog történni!- szólt metsző hidegséggel és határozottan.