XIV. A vért csak vérrel lehet lemosni

Alexandra és Erich nem tudtak erről a beszélgetésről. Az orvos épp összepakolta a holmiját, s nagyot fújt. Két óra telt el, mióta hazahozták őket, s az orvos is keményen dolgozott, hogy kioperálja belőlük a golyókat. Végezetül mindketten erős nyugtatót kaptak, amitől álomtalan álomba merültek. A doktor egy elég száraz, ötvenes férfi volt, Colm Kirwan.
- Azt hiszem meg fognak maradni.- szólt Frau Buchsteinernek, aki a szobában tartózkodott.- A golyók ugyan súlyos sérüléséeket okoztak, de ha túlélik az elkövetkező napot és éjszakát, onnan már egyenesben haladnak a gyógyulás felé. A kötéseket naponta cseréljék, és a sebeket is fertőtlenítsék. És ne keltsék fel őket, hadd pihenjenek.
- Rendben van. A gazdáim is szeretnének beszélni Önnel.
Ezzel csendesen kimentek, s az asszony lekísérte az orvost az ebédlőbe, ahol a férfi számot adhatott a szülőknek gyermekeik állapotáról. A házaspár elégedetlenül hallgatták az eredményeket.
- Holnap majd ismét eljövök, és megnézem a betegeket. - zárta a beszámolót.
- Köszönjük, doktor. A kocsi már várja, hogy haza vigye. Kísérje ki a doktort, Elke asszony!- szólt a herceg.
- Köszönöm, herceg úr. Isten áldja!
Elke kikísérte a doktort a kocsihoz, aki beült, és elment. Aztán visszatért az ebédlőbe.
- Tehetek valamit még, uram?- kérdezte Alexandertől.
- Maga mindent megtett, asszonyom, feküdjön le, és aludjon.
- Nem kell segítség az úrfihoz, meg a kisasszonyhoz?
- Nem, majd mi vigyázunk rájuk. Egyébként is hallotta mit mondott a doktor. Menjen, és pihenjen.
A házvezetőnő elment. Alexander és Valeria pedig ültek a tűz mellett, s figyelték a lángokat.
- Mi a terved a MacSween családdal, Alex?
- A szolgámmá teszem a lányt, a vénasszony idővel úgy is meghal, így teljes kihalásra lesznek kárhoztatva. Hidd el, ha átvágnám a torkukat, azzal csak ártanék, mert nem érdemlik a rendes halált. Így inkább a lány a karjaimban fog meghalni, s az öreglányt, pedig a bánat fogja a sírba tenni, de előtte még meg fog törni lélekben.
- Ez igazán briliáns ötlet. Nagyon jó, és nagyon gonosz. Ezt ügyesen kifőzted!
- Köszönöm. Most pedig menjünk fel a gyermekeinkhez.
- Nem valósítod meg a tervedet?
- Hadd örüljenek még egy kicsit a feles győzelmüknek. Hadd higgyék, hogy diadalmaskodtak felettünk!
- Reméljük a gyerekeink nem fognak…
- Nem!- szólt a férfi keményen, s a szemében egy ellenséges és féltő fény villant- Nem! Nem fognak itt hagyni minket, mivel mindketten erősek, és félvámpírok. Gyorsan talpra állnak a sérülések után. Ne aggódj, nem lesz semmi bajuk, meghalni, pedig pláne nem fognak!
- De ezzel is számolnunk kell, nem? Én nagyon félek ettől Alexander.
- Nem kell félnie, drágám, a gyerekeink túlélik. A vámpírvér segíteni fog nekik.
- Ezt örömmel hallom. Na, menjünk, mert mindjárt reggel lesz.
Az éjszaka hátralévő részében a betegek ágyánál ültek. A beteg szoba a kastély keleti szárnyában volt. Ebben a szobában két ágy volt, a kandallóban, pedig vígan lobogott a tűz. A nehéz, sötétkék függönyök el voltak húzva, s a levegőben gyógyszer, betegség, vér és izzadság szag keveredett. Alexander elhúzta a száját, mikor megérezte ezeket a szagokat, de Valeria is erősen fintorgott. Leültek az ágyak lábához, s figyelték gyermekeiket, akik sápadtan feküdtek az ágyaikban. Az örökösök egész éjjel nem mozdultak, csak Alexandra nyöszörgött néha nem sokáig. A szülők úgy döntöttek nem mennek haza, hanem az itt lévő kápolnában töltik majd a nappalt. Nem akarták magukra hagyni Alexandrát és Erichet. A virradat csak nehezen jutott be a szobába, de mire felkelt a nap, és Frau Buchsteiner bejött a betegekhez a pár már nem volt ott. Az asszony csendesen ellenőrizte a betegek állapotát, óvatosan megigazította a párnájukat vagy a takarójukat, s kiment. Napközben benézett hozzájuk, s délben, mikor a doktor jött, így fogadta:
- Belázasodott mindkét gyerek.
- Na, már csak ezt hiányzott! - sóhajtott fel az orvos. - Kicserélte a kötést?
- Igen, néhány perccel ezelőtt. Nem kell aggódnia, tudom a dolgom.
- Ezt örömmel hallom. Magukhoz tértek?
- Nem. Annyira vértelenek, és annyira nehezen lélegeznek, hogy mikor bementem, azt hittem meghaltak. Csak mikor föléjük hajoltam, akkor hallottam, hogy lélegeznek.
Az orvos erre csak hümmögött, s bement a betegekhez. Mikor végzett a vizittel, csak ennyit mondott az asszonynak búcsúzóul:
- Majd meglátjuk mi lesz.
- Túl vannak a nehezén, doktor úr?
- Nem tudom, mondom, hogy meglátjuk. Nem látok beléjük, nem tudom, mi zajlik épp bennünk. Vagy megmaradnak, vagy nem. Nem kell kikísérnie, egyedül is kitalálok. - közölte mogorván.
Azzal elsietett. Elke mérgesen nézett utána.
- Vén szamár! Ez se mondd semmit, de mit is várhatok az orvosoktól? Faragatlan népség!- morgott haragosan, de aztán lement a konyhába.
Délután azonban Erich magához tért.
- Hol vagyok? - motyogta kábán, s értetlenül figyelte a számára ismeretlen szobát.
- Biztonságban van, úrfi, nem kell félnie.- szólalt meg Elke, aki épp bent volt. Erich az asszonyra nézett, majd a mellette lévő ágyon fekvő testvére felé.
- Alexa hogy van?
- Sehogy. De magának most ne ez legyen a legnagyobb problémája. Hogy érzi magát?
- Gyengén. És fázom is.
Elke ekkor a fiú fejére tette a kezét, s érezte, hogy süt a homloka.
- Egyre lázasabb, fiatalúr, persze, hogy fázik. De ne féljen, majd teszünk róla, hogy lemenjen a láza!- szólt harciasan.
A fiatal herceg elmosolyodott erre, de ez a mosoly nagyon sutára sikerült, ám ennek is örült a házvezetőnő.
- Próbáljon meg aludni, én meg kitalálok egy jó módszert arra, hogyan vigyük le a lázát. Kér valamit?
- Köszönöm nem kérek semmit. Inkább alszom egy kicsit.
A fiú lehunyta a szemét, s Elke pedig nesztelenül elhagyta a szobát. Este Erich az anyja gyengéd simogatására ébredt.
- Szia, anya. - morogta erőtlenül.
- Hogy érzed magad, fiam?
- Rosszul. Alexa még nem tért magához?
- Nem.
- Vajon mi van vele? Miért nem akar magához térni?
- Nem tudom, kicsim, de most inkább magaddal törődj, ne vele.
- Mint ha csak a házvezetőnőt hallanám.- mosolyodott el a fiatal herceg- Ő is ezt mondta délután.
- Joggal. Aki beteg az ne törődjön másokkal csak magával.
Erich azonban már ezt nem hallotta, mivel visszasüllyedt a jótékony álom ölelésébe. Valeria pedig továbbra is az ágy mellett ült, s nézte a fiát. Később előkerült a herceg is.
- Hogy vannak?- kérdezte a feleségét.
- Erich magához tért, de Alexa még nem. A házvezetőnő pedig azt mondja, hogy mindketten lázasak. A délután vizes ruházta őket, de nem sok haszna volt.
- Akkor folytatni kéne.- szólt a férfi.
- Igen, én már megtettem. Szegény Alexa szerintem nem is érezte. Nagyon aggódom a lányunkért. Félek, hogy elérkezett oda, ahonnan már nem sok esélye van a visszatérésre. Már eltelt az egy nap, de még mindig nem tért magához. Meg lehet, hogy még a nem régiben kigyógyult betegsége is ott van még.
- Ne ítéljünk elhamarkodottan, hisz még nem járt le az egy nap. No meg az orvos véleménye is érdekelne.
Ekkor lépett be a szobába Elke, aki hallotta a herceg megjegyzését. A kezében egy nagy tál volt, melyben két kendő úszkált.
- Bocsánat, hogy közbeszólok, herceg úr, de az orvos nem mondott semmit.
- Ezt meg hogy értsem?- fordult meg a férfi
- Úgy, hogy a doktor délután megvizsgálta őket, és azt mondta, idézem: „Nem tudom, majd meglátjuk. Nem látok beléjük, nem tudom, mi zajlik épp bennünk. Vagy megmaradnak, vagy nem.”
- Igen szűkszavú diagnózis.- bólogatott a herceg.
- Elég mogorva volt délután, nem értem miért. Ezt a véleményt is csak úgy foghegyről vetette nekem oda, s a látogatása is csak tíz percre korlátozódott.
Valeria rosszat sejtve nézett a férjére, aki kiolvasta a szeméből, hogy ez már talán egy ítélet. A napok felgyorsultak. Erich-nek három nap múlva lement a láza, felkelhetett, s az orvos is gyógyultnak nyilvánította. A hercegnő állapota egyre csak romlott, és egy hét múlva feladta a harcot. Mikor reggel Elke bejött, hogy megnézze a lányt, aki már nem élt. Az arca sápadt volt, az ajka vértelen, s a homloka hideg.
- Istenem, istenem!- zokogott fel az asszony, mikor rájött, hogy a kis úrnője halott.- Hogy fogom én ezt megmagyarázni a hercegnek? Ha meg tudja, a fejemet veszi!
A kastélyban azonban nem szólt róla senkinek, s este csak nagy nehézségek árán tudta magát rávenni, hogy elmondja. Valeriát és Alexandert megrázta a tudat, hogy a gyermekük nincs többé, s Erichet is.
- Annyira szégyellem magam! Nem figyeltem oda rá eléggé!- zokogott az asszony
- Maga nem hibás a történetkért!- szólt a hercegné, aki unta már az asszony sírását, s egyedül akart lenni a fájdalmával.
A herceg ekkor úgy döntött, hogy a jól bevált,” altató a borba” trükköt fogja alkalmazni, ami be is vált. Az altató hamar hatott, s Erichet kérte meg, hogy kísérje a szobájába az asszonyt.
Mikor egyedül maradtak, a hercegné átölelte a férfit, és csendesen kérdezte:
- Most mi tévők legyünk, Alex? Nem tudom elhinni, hogy a gyermekünk meghalt! Bárcsak tudnék sírni! Nem tudom elviselni ezt a fájdalmat!
- Nekem is nagyon fáj, szerelmem! Nekem is épp olyan nehéz, mint neked! Ennek is az az átkozott MacSween lány az oka! De nem kell félned! Mostmár bosszút állok a gyermekemért, és magunkért! Nem hagyom élni! Esküszöm, a vérével fog fizetni!
- Tedd meg! Öld meg a lányt! Én, pedig megölöm azt a vén boszorkát, aki kifőzte ezt a gyalázatot! Hadd szenvedjenek az örökkévalóságig! Ezért pokolra jutatom a lelküket!
- Rendben van! Ma éjjel lecsapunk!
- Menjünk! Pusztítsuk el az átkozott gyilkos fajtájukat!
A herceg látta a bosszúvágyat Valeria szemében. Őt magát is fűtötte a gyilkolás és a bosszú gondolata. Eltűntek, majd a MacSween kastélyban jelentek meg. Felmentek a lépcsőn, s füleltek melyik szobából hallatszik ki valamilyen mocorgás. Nem kellett sokáig hallgatózunk, mivel az előttük lévő két ajtó mögül gyenge zaj szűrődött ki, és ez elég volt nekik. Nem kellett óvakodniuk, ők most árnyékok voltak az árnyékokban, a Halál fekete árnyékai. Nesztelenül léptek be a szobákba. Két perc múlva csak két halk nyikkanás, és sóhajtás hallatszott, majd a hercegi pár kilépett az ajtón.
- Jól laktál, drágám?- nézett a herceg Valeriára, akinek még véres volt a szája széle.
- Öreg volt a vére, de mit is várok egy talán hatvan- hetven éves vénasszonytól? Remélem, te sem maradtál éhen.
- Nem, de ennek se volt jó a vére, mint minden MacSween-nek.
- Nana, hiszen félig-meddig te is MacSween vagy. Vagy az anyád nem innen került ki?
- De, sajnos igen, ám ez most mindegy. Mostmár a lány a szolgánk, a vénasszony pedig halott. Beteljesült a bosszúnk, szerelmem, és a lányunk is békében pihenhet.
- Reméljük így lesz.
- Biztosan, hiszen megmondtam. A vért csak a vér moshatja le!
- Tudom. Menjünk, itt már nincs mit keresünk.
Hazatértek. Felmentek a betegszobába, de onnan már elvitték a hercegnő holttestét.
- Hol van a lányunk, Alex?
- Nyilván a kastély kápolnájában. Nézzük meg ott.
Lementek a kápolnába, ahol sok-sok gyertya világított, és a ravatalon ott feküdt a halott hercegnő. Valeria és a férfi a ravatal két oldalára álltak. Nem szóltak semmit, csak nézték a lányukat, de nem látták. Szemük előtt rengeteg emlékkép elevenedett fel Alexandráról. A hercegné megmozdult, s végigsimogatta a lánya jéghideg arcát, melyet talán utoljára érinthetett meg, s herceg is megfogta a lánya kezét. Mindketten figyelték a halottat, mint akik várnak valamire, majd a férfi lehajolt, és ezt súgta a lánya fülébe:
- Gyere vissza! Tudom, hogy nem vagy teljesen halott!