Az �rszem

Haldokl� hold virraszt a t� felett.

N�zem a s�padt beteget. J�l ismerem, de m�g milyen j�l! � is ismer engem. �vsz�zadok �ta n�zz�k egym�st – a feh�r f�ny� szenved� �s a k�b�l faragott szobor. �sszek�t minket a mindig fekete t�. Egy nap majd meghal a hold, �s az �ben v�z elnyeli. Akkor majd megrepedek �n is, �s darabjaimat mag�ba fogadja a h�v�s s�t�ts�g, lelkem pedig csatlakozik r�g elt�nt t�rsaimhoz. De addig m�g sok �j eltelik, sokszor k�rbefordul a F�ld.

N�ha f�lek t�le. N�ha k�v�nom. Mi�ta szorgos kezek kifaragtak, �s ide �ll�tottak, hogy �rizzem, �s csak az arra �rdemeseknek fedjem fel a Titkot, e k�t v�glet k�z�tt h�nykol�dom. Tudom, egy nap elj�n �rtem a V�g. Engem is elnyel a v�z, mint oly sokakat el�ttem.

De addig is itt �llok; mag�nyos �rszem, az eml�kei t�rsas�g�ban.

A r�gi, vid�m id�kre m�r alig eml�kszem. Akkor m�g krist�lysz�nekben t�nd�k�lt a t�, �s a kerek hold sz�vesen n�zegette benne ez�st arc�t. Emberek j�ttek, mentek, vir�gokat, gy�m�lcs�ket hagytak itt nekem. Akkor m�g eleven voltam, l�bamat mosta a krist�lysz�n v�z, �s a csal�ka ez�stf�nyben gyakorta s�t�ra indultam. Azt�n… azt�n elj�tt a s�t�ts�g kora.

Nem tudom, hogy t�rt�nt – tal�n gonosz m�gia, emberi �rm�ny, vagy ostobas�g okozta? Egyszercsak a t� haragoss� v�lt, vize m�r nem h�s�tette, �s nem t�lt�tte meg �lettel, hanem marta k�testemet. Sz�ne egyre s�t�t�lt, �s az addig mindig kerek hold m�r nem telt arc�t l�tta, hanem egyre csak v�konyodott, s�padt, �s k�zben sz�k�tt az �lete. Az emberek m�g j�ttek, de egyre kevesebben, egyre t�bb f�lelemmel, am�g lassan az utols�k is elmaradtak. Akkor t�rt�nt meg el�sz�r, hogy valaki nem bizonyult m�lt�nak, nem �rtette szavam, �s akkor szedte a d�h�s v�z els� �ldozat�t is. �s nem csak a hold gyeng�lt; az �n �letem is elsziv�rgott lassan; marad�k er�mmel m�g felj�ttem ide, a viszonylag v�dett szikla�regbe, �s �r�kre megdermedtem.

Teltek-m�ltak az �vek, �s nem t�rt�nt semmi. Azt�n ism�t emberek j�ttek, de ezek m�sok voltak. Vakmer�n �rkeztek, akart�k a r�giek �ltal ismert Titkot. De a t� krist�lyvize m�r elz�rta a szem �tj�t, s�t�t sz�ne �tl�thatatlan falat alkotott, visszat�kr�zve a beteg hold f�ny�t, �s b�r �gy sz�ltam hozz�juk, mint el�deikhez, az emberek nem �rtett�k meg szavam. Az ostob�k a v�zbe l�ptek, hogy er�szakkal szerezz�k meg a m�lt �r�ks�g�t, hogy �tl�boljanak a tavon, �s t�lem k�rdezz�k a kulcs hely�t. De a tud�s helyett a hal�l lett a jutalmuk. Ma is hallom sikolyaikat, mik�zben a fekete v�z leh�zta, �s mag�ba olvasztotta �ket. N�ha l�tom felcsillanni az arcukat, a beteg ez�stf�nyben a v�zfelsz�n alatt.

�s j�ttek m�sok is – �s �n egyre fogyatkoz� rem�nnyel, de m�g rem�ltem, hogy k�pesek lesznek r�, r�l�pnek a gyenge ez�sth�dra, �s legy�zik a tavat, megszabad�tva ezzel engem az egyre val�sabb� v�l� V�g fenyeget�s�t�l, �s �letre keltenek, �s megteszik, mit el�deik majdnem megtettek, visszahozz�k azt a r�gi vil�got, mikor m�g mindenki l�thatta a Titkot a v�zben, �s az �rszem m�g nem szobor volt, hanem csak egy n�pe tagjai k�z�l. De lehettek b�trak vagy gy�v�k, okosak vagy but�k, j�k vagy gonoszak, er�sek vagy gyeng�k, �gyesek vagy �gyetlenek, kitart�k vagy lust�k, a t� mindegyik�ket mag�ba sz�vta, elnyelte, elmosta m�g az eml�k�ket is.

�s �n m�g mindig itt �llok, de a hitem m�r elfogyott. V�gign�ztem tengernyi hal�lt, �s m�r nem �rzek semmit, mikor �j pr�b�lkoz�k j�nnek. Nem rem�lek, �s nem sz�nom kudarcukat. M�r meg sem pr�b�lok hozz�juk sz�lni. M�r nem hiszek a sikerben. Elv�llaltam egy feladatot, mit sosem tudok teljes�teni. A s�t�t j�slat beteljes�l, az ember elbukik, �s �n tehetetlen�l zuhanok majd a m�lybe. B�r m�g nincs itt a V�g, k�ptelen vagyok bizakodni. A t� nem csak az embereket �lte meg, nem csak a holdat beteg�tette meg. Az �n hitemet is elpuszt�totta. M�r nem maradt semmim. Csak �llok, �s n�zem a haldokl� holdat. �rzem a t�b�l terjed� s�t�ts�get. Tudom a j�v�t. Ha a r�gi, kedves, �reg j� t�vedett, �s nem j�n senki, ki megtiszt�tja a haragos vizet, a s�t�ts�g ki�rad, v�gigs�p�r az eg�sz vil�gon. �s mikor mindent beter�t, majd meghal a hold, �s m�ly�be zuhan. Akkor, utols�k�nt, �n is �sszet�r�k, n�pem utols� tagja, a r�gi id�k utols� tan�ja. „Els� a l�t�k k�z�tt, aki utols�k�nt veszik el, mikor m�r nem maradt semmi.”

Zaj z�zza sz�t elm�lked�semet. A t�volba tekintek – a messzes�gben felt�nik egy kis csapat. V�rakozom. A bal oldali �sv�nyt v�lasztj�k – lehunyom szemem, �s mikor kinyitom, m�r a parton �llnak. Tanakodnak egy kicsit, fel�m mutogatnak. Azt�n cs�nakokat eresztenek a v�zre, �s nekiv�gnak. N�zem �ket. Lassan a t� k�zep�re �rnek – most m�r nem fordulhatnak vissza. Ekkor haragosan felcsap a v�z, sz�tz�zza a cs�nakokat, �s f�jdalmas sikolyok t�rik meg az �jszaka csendj�t.

K�z�ny�sen figyelem �ket. A k�zj�t�k hamar v�get �r, �s a felsz�n elsimul. �sszen�z�nk a holddal – minket m�r el�rt a n�vekv� s�t�t. M�r egyik�nk sem gy�szol. Lepillantok a v�zre – a m�lyben felt�n� arcokhoz �jabbak csatlakoztak. Tekintetem kelet fel� fordul – ott �pp felkel a nap; narancssz�n cs�k az �gbolton. De f�nye ide m�r r�g nem �r el. M�g m�shol �j nap veszi kezdet�t, itt �r�k �jszaka honol, �s nem v�ltozik semmi.

�rt �llok, �s a haldokl� hold virraszt a s�t�t t� felett.