Az imádott

Nézlek téged, és nem bírok betelni látványoddal.

Gyönyörű vagy. A természet tökéletes alkotása. Jókedvükben teremtettek az istenek. Alig merem elhinni, hogy tényleg az enyém vagy.

Kegyetlen volt a harc, ugye emlékszel? Nem szívesen adott az a kőszívű asszony, de végül kitartásom elnyerte jutalmát, és az enyém lettél!

Csodálatos vagy. Szemem mohón issza az apró részleteket: a kecses, finom vonalú, kicsiny fülkagylókat, a csöpp orrocskát, a pajkos mosolyú szájat, a hófehér gyöngyfogakat, a karcsú végtagokat. Égi fényű, elefántcsontból faragott, isteni lény vagy! És mindebből a fehérségből kiragyog a pikáns metszésű, mandulavágású macskaszempár. Pupillád maga a végtelen űr, mindennek a kezdete, és körülötte ott örvénylenek a mélységes tenger titokzatosságának és bölcsességének színei. Csak egyszer tekintett rám e bűbájos szempár, és én elvesztem. Mindörökre megbabonázott.

Imádlak. Bármit kívánsz, én teljesítem. Rabszolgád vagyok. Te nem is tudsz róla; ártatlanul, hatalmas szemekkel nézel rám, és szelíden, alig észrevehetően kérsz, mintha csak megtűrt vendég lennél. Pedig úrnő vagy, királynő a királynők között!

Esténként ülök a fotelban, kezemben könyv; te hozzám bújsz, fejedet vállamra hajtod. Nincs is ennél békésebb, boldogabb pillanat!

Máskor játszani hívsz, tengerkék szemeid pajkosan villannak felém, és én nem tudok nemet mondani; a komolyságot sutba vágva, kölyökmód hancúrozunk.

Mindennap hálát adok, hogy velem vagy; mióta te vársz a munka után, mióta a te tekintetedet érzem magamon, mikor otthon dolgozom, mióta úgy alszom el, és úgy ébredek, hogy hozzámgömbölyödsz; ó boldog világ! Áldás vagy, ajándék; úgy telnek napjaim, mintha egy istennő költözött volna szerény otthonomba.

Most is; dobogó szívvel szaporázom lépteimet, hogy minél előbb ölelhesselek. Befordulok a sarkon, és lelkem felujjong; alabástromfehér tünemény lép ki a távoli kapun; tudom, te is türelmetlenül vártál rám, és most boldogan, elegáns léptekkel indulsz elém.

Családi autó gurul el mellettem, és siet jó tempóban az utca vége felé. Én is meggyorsítom lépteimet; oly messze még a cél! Ekkor piros sportkocsi ront be bőgve, gumikat csikorgatva a szűk utcába, és egyenesen a másik autó felé száguld. Megtorpanok, dermedten állok. A sportkocsi iszonyatos zaj kíséretében fékez, de már látható: nem fog tudni időben megállni. A másik vezető az utolsó pillanatban kapja félre a kormányt. Rémülten felkiáltok, ám hangom elveszik a lármában, elnyeli a motorok bőgése, a fékek sikolya, és a betonkerítésnek rontó autó csattanása, és bár tudom, lehetetlen, de hallani vélem a szörnyű robajt, ahogy nem e világi lényed a levegőbe emelkedik, gerinced roppan, és a földre zuhansz.

Lábam dermedtsége oldódik, öntudatlanul száguldok végig a katasztrófától elválasztó távon, szemem előtt újra és újra lejátszódik a tragédia.

Végre odaérek, és a földre rogyok élettelen tested mellett. Arcomon patakokban folynak a könnyek, ahogy karjaimba veszem törékeny istennőmet. Szemerkélni, majd zuhogni kezd az eső, és én csak térdelek rendületlenül, mozdulni képtelenül; ölelek, mintha így megváltoztathatnám a dolgokat, összeforraszthatnám a tört gerincet, és visszacsalogathatnám a fényt az elhomályosult tengerszemekbe.

Már ömlik az eső, tudom, téged siratnak az istenek is, ők is tudják, amit én: istennő távozott közülünk. De a tudatlan emberek értetlenül állnak körülöttünk; nem értik a gyászt.

Csak egy alabástromfehér, halott cicát látnak.