II. Alvilági találkozó

A sírbolt erre kettévált, s egy ködös táj jelent meg. A lány előtt tíz méterre egy sziklaszirt magasodott. Ott egy magas, fekete ruhás férfi várt rá. Az apja. Mikor a lány felmászott hozzá, a férfi megfogta a kezét.
- Örülök, hogy eljöttél, lányom, Metella!
- Nem késhettem tovább, apám! A hívásod egyre erősödött.
- Rég nem láttalak. Úgy érzem ideje, hogy elfoglald méltó helyed a Sötétség és a Holtak világában.
Metella rámosolygott a férfira. Az rátette a kezét lánya homlokára. Egy fényes gömb jelent meg a homlokán. Metella
remegni kezdett, száját összeharapta, majd ájultan rogyott apja karjába. Mikor magához tért a sírbolt előtt feküdt, s épp virradt. A fű nedves volt, de ő ezt nem érezte. Mikor felült valami lehullt róla. Metella odanézett. Egy fekete köpeny. Tudta, hogy ez az apjáé. Talpra állt, s a hidegtől megborzongott, úgyhogy magára kapta a köpenyt. Igyekezett hazafelé. A falu, maga sem tudta miért, megváltozott. Talán, mert mostmár a Sötétség és Holtak birodalmának tagjaként nézett rá.
Hirtelen egy martalóc török csapat jelent meg. A lány rémülten figyelt, miközben besurrant egy tölgyfa mögé.
- Jaj, egek!- gondolta félve.
A martalócok közeledtek, s észrevették a lányt. A rémülten figyelte amint vágtára fogják a gyors kis lovakat. Metellán
hirtelen egy zsibbasztó érzés lett úrrá. A törökök már csak néhány méterre voltak tőle.
- Jöjjetek Holtak sötét seregei! Segítsetek nekem!
Erre meghasadt a föld, és szilaj, tajtékos paripákon délceg vitézek jöttek elő. A törökök rémülten állították meg lovaikat, ám a holt harcosok egyenesen beléjük rohantak s lekaszabolták őket. Egy sem menekült. Ekkor a lovasok visszatértek Metellához. Vezetőjük leugrott a nyeregből, s a többiek is követték. Majd leborultak a lány előtt.
- Üdvöz légy Holtak Úrnője! Hűséges sereged áll rendelkezésedre!
- Köszönöm, kapitány. Ott a fák fölött, füst?
A kapitány megfordult, és látta a fák fölött gomolygó fekete füstöt.
- Igen úrnőm, az füst!
A lány megrémült.
- Menjetek!- intett a lovasoknak.
Azok visszatértek az alvilágba, s a rémült leány futva indult a fogadó felé. Látta, hogy egy tízfős török csapat épp a fogadó drágaságait pakolta, s a nagyapja, nagyanyja rabszíjon öt cselédjével együtt. A lány gyűlölettel vegyes szánalommal nézte a fogadó és a lakhelye kifosztását. Könnyes szemmel nézte nagyapja átkozódását, a nők sírását.
- Segíts rajtam apám.- nyögte.
De ez nem talált meghallgatásra. Elhurcolták a rokonait, s a lány rémülten gondolt arra, hogy mostantól hontalan. Kiment a temetőkertbe, ott zokogva vetette magát anyja sírjára.
- Miért nem haltam meg én is veled? Miért kellett ezt megélnem? Miért kellett nekem egyáltalán megszületnem? Miért? Miért? Miért?- kiáltozta keservesen. Lassanként álomba sírta magát. Álmában egy szép sötétvörös hajú, zöld szemű asszony jelent meg neki.
- Metella! Miért sírsz gyermekem? Mi bánt? Ne feledd, te nem vagy hontalan, s még nem vagy árva! Te a Holtak Urának a lánya vagy, s az enyém. Neked nincs helyed a napfényen, neked a Sötétségben van helyed. Térj hát a Sötétségbe, atyádhoz és alattvalóidhoz.
A látomás eltűnt, s az ifjú úrnő felriadt. Megfogadta anyja tanácsát, kinyitotta az alvilághoz vezető kaput. Mikor belépett, még egyszer visszanézett a napfényes temetőre.
- Napfényes és véres világ isten veled!- morogta.
Az ajtó ekkor csattanva bezárult, és a lány szembe nézhetett a sziklával, mely ott magasodott előtte, és azon egy lovassal. A lány felkapaszkodott, és apjával találta szembe magát. A férfi hosszú, világosbarna haját a szél borzolta, szép barna szemeit a lányára függesztette. A lány egy fáradt mosollyal lépett közelebb apjához, és átadta neki a köpenyét.
- Ezt elvesztetted.- mondta, zöld szemeit lesütve. Világosbarna haja a szemébe lógott.
- Köszönöm!- morogta az apja, majd a nyergébe kapta a hercegnőt s elindult vele a sziklán. A lány hozzábújt. A férfi nem nézett rá, de szorosabban ölelte magához.
- Ne félj, nem lesz semmi baj! Most már biztonságban vagy! Itt nem találnak rád!
- Igen, de aggódom a nagyszüleimért.
A férfi nem szólt. Közben felértek a szikla tetejére, ahol egy fekete vaskapu állt, ami, mikor odaértek azonnal megnyílt. A férfi belovagolt a kapun, a lány előtt egy gyönyörű város jelent meg, pompás palotákkal, körülöttük gyümölcsösökkel és szökőkutakkal. A lány felnézett. Az ég zöldeskék volt.
- Milyen szép! De az ég olyan furcsa.
- Persze, hisz egy tó fölött van. Talán ismered. Az egyik oldalán nyárfák, a másik oldalán fenyők állnak.
- Persze… Ismerem.- morogta rémülten.
- Valami baj van?
- Nem! Semmi!