IV. Ismeretlen ismerős


Viktor és a lány visszatért a palotába, ahol a cselédség már összegyűlt, hogy illendően fogadják a hercegnőt. Az előcsarnokban álltak tisztelettudóan, míg a férfi és Metella a márványlépcső első fokán.
- Mint ahogy gondolom, már tudják, azért hívattam magukat ide, hogy köszöntsék új úrnőjüket, aki mostantól itt fog élni! Elvárom, hogy minden kérését, és parancsát úgy teljesítsék, mint az enyémeket! Megértették?
- Igen, uram.
- Rendben van. Estére vendéget hívtam, kérem, tegyék meg az illő fogadásra a szükséges lépéseket! A kis szalont takarítsák ki, és oda terítsenek három fő részére!
- Igenis!- mondták kötelesség tudóan a cselédek, mindenki menni akart, ám a király felemelte a kezét.
- Egy pillanat! Mivel úgy gondolom, hogy a Sorina nevű cselédlány ma remekül teljesítette a kötelességét az úrnő mellett, ő lesz mostantól a szobalánya.
Az első sorban álló lány elmosolyodott, s maga elé suttogta:
- Köszönöm, Felség!
- Most menjenek, és tegyék, amit mondtam.
A cselédség szétszéledt, az előcsarnok két perc múlva üres volt. Viktor ekkor a lányához fordult, és ezt mondta:
- Gyere, körbevezetlek a házban.
Metella mosolyogva bólintott, s belekarolt az apjába, aki mindent megmutatott a házban. Metella figyelmesen megnézett mindent és megjegyezte. Egy északi hosszú folyosón haladtak, mikor a lány arcképekre lett figyelmes. Elengedte apja karját, s szemügyre vette a férfiakat és nőket.
- Az elődeim. – szólalt meg az apja, aki szintén megállt.- Nem voltak valami hosszú életű uralkodók.
- Ezt hogy érted?
- A hatalomvágyuk lett a vesztük. Állandóan háborúztak a szomszédos királyságokkal, mivel azt akarták, hogy az egész Alvilág egyetlen nagy birodalom legyen, és azt ők irányíthassák, vagy pedig egy másik, ambiciózusabb királyjelölt személyében érte el őket a vég.
- Mi lett velük? Gondolom nem haltak meg.
- Valóban nem. Gyere, itt van a hátunk mögött a könyvtárszoba, itt mindent megbeszélhetünk.
Betessékelte a lányát, majd bezárta. A könyvtár egy hatalmas terem volt, négy fala mentén óriási polcok sorakoztak, sok könyvvel. Metella csodálkozva nézett szét.
- Ez csodálatos!- morogta elismerően.
- Igen, nagyon. Itt van az emberiség összes tudása. Ide nyugodtan jöhetsz, ha nyugalomra és csendre van szükséged, vagy épp egyedül akarsz lenni. Én is sokszor jövök ide, és itt is dolgozom néha.
Metella figyelte az apját, majd bólintott.
- Gyere, üljünk le, aztán felelek a kérdéseidre.
Azzal a könyvtár egyik ablakfülkéjében álló íróasztalhoz terelte Metellát, ahol egy kényelmes székre mutatott, mely az asztal előtt állt. Metella leült a mutatott székre, s Viktor is az asztal másik oldalán.
- Nos, akkor ott hagytuk abba, hogy hogyan tették el láb alól mégis az elődeimet, igaz?
- Igen.
- Nos, az Alvilág egyik legveszélyesebb fegyvere az általunk csak Elkárhoztató Kőnek nevezett hatalmas rubin. Minden királynak van belőle egy kis darabkája. Ha ezt a rubint összeraknánk, képes lenne az egész Alvilágot elpusztítani.
- Ki volt az, aki összetörte a követ?
- Én. Tudod, a háborúkban, melyeket az Alvilági királyok folytattak, gyakran használták. A királyoknak akkor még feketemágusaik voltak, akik hatalmukba hajtották a kő erejét. A legtöbb háború a kő birtoklásáért folyt, és nem egyszer drámai következményekkel járt. Akik elvesztették a háborút, s birtokolták akkor a rubint, az elkárhozott a győztes által. De a győzelemnek és a kő birtoklásának is ára volt. Akinek a kezébe került a kő, attól fogva nem volt se éjjele, se nappala, mivel mindig célpont volt, és a többi király is acsarkodott rá. Az elődöm volt, akinél a kő volt, mikor megszereztem az uralmat. Mikor trónra léptem magamhoz hívattam a többi királyt, és a békeszerződés megkötésekor összetörtem a követ, s mindenkinek adtam belőle. Tudod, sok háborúban megfordultam már, s nagyon sok a kő miatt volt, s úgy gondoltam, hogyha mindenki kap belőle, nem lesz többé miért acsarkodni, s béke lesz, s így is történt. Lassan ötszáz éve béke van, s a nép hálás volt, hogy békét hoztam nekik.
- Jó, hogy ez így történt. A nép hogyan élte meg az állandó háborúkat?
- Nehezen. Az utolsó években a férfiak már könyörögtek az asszonyaiknak vagy a barátaiknak, szeretteiknek hogy rejtsék el őket, mikor sorozni jöttek a falvakba. Nem akartak ők is elpusztulni a harctéren, vagy azután, miután legyőzték őket. Mert nem csak a rubin birtokosát, de a vele lévő összes személyt is elpusztították.
- Ez szörnyű.
- Igen.
- És mi van azokkal, akik bűnösként kerülnek ide? Ahogy észrevettem, itt nincsenek bűncselekmények.
- Valóban. Nos, azoknak először adunk egy esélyt, s megfigyeljük, be tudnak-e illeszkedni a normális emberek közé. Ha ez nem sikerül, akkor kivisszük őket egy szigetre, ahol a többi hasonló egyénnel élnek egy börtönben.
- Hogy nem tudnak megszökni.
- A sziget a Lángoló Tó nevű helyen található az Alvilág közepén. Ez a sziget a tó közepén van, s ha valaki megpróbál onnan elszökni, hát szénné ég. A tó vize forróbb a leforróbb tűznél is, s néha lángcsóvákat lövell ki magából. De a börtön biztonsága és az őrök személye sem elhanyagolható. Az elítélteket ugyanis démonok őrzik, s ha valaki szökni próbál, hát az nem valami szép büntetést kap tőlük.
- Értem.
Épp fel akarta tenni a következő kérdést, ám ekkor nyílt az ajtó, s egy öregasszony állt a küszöbön.
- Na, csak hogy megtaláltam, már felkutattam maga után a házat, Felség!- szólalt meg. Hangja reszelős volt, s mély.
- Mi a baj, Cosmina anyó?- nézett fel a király.
- Megérkezett az a követ, akit magához hívott, uram! Már egy félórája vár, és menni akar.
- Az ördögbe! Már is megyek, szóljon neki!
- Igenis.
- Bocsáss meg, de szólít a kötelesség.- fordult a lányához, mikor az asszony kiment.
- Semmi baj, menj csak!
- Este találkozunk!
Metella bólintott, s nézte, ahogy apja sietve elhagyja a könyvtárat. Mikor magára maradt, azon kezdett gondolkodni, mit vegyen fel az anyja fogadására. Úgy döntött szétnéz a szekrényében található ruhák között, és megnézi a diófa doboz tartalmát is. Tökéletes akart lenni. Fel állt a székből, s ment. Mikor a szobájába ért, kinyitotta a szekrényt, és kivett belőle néhány szép ruhát, és az ágyára terítette. Kinyitotta a dobozt is, és szintén az ágyára öntötte a szép arany, ezüst, rubin-, zafír-, smaragd-, és tigrisszem köves nyakláncot, karkötőt és fülbevalót. Össze próbálta a kövek színét a ruhaszínével, és végül egy szép halványzöld színű ruha mellett döntött, hozzá a zafír köves fülbevaló nyaklánc és karkötő. Mikor Sorina bejött, hogy ő segítsen ebben a kérdésben, közölte vele, hogy kiválasztotta már az esti ruháját, és ékszerét. A szobalány kritikusan felmérte a választást, majd bólintott:
- Ügyesen választott, Metella! Az ízlése kiváló, Isten tartsa meg!
- Köszönöm.
- Már csak akkor a frizuráját kéne kitalálni.
- Nem maradhatna ez a mostani?
- De, miért is ne? Egy kicsit meg kell majd igazítani, de elég elegáns ehhez a ruhához.
A nap hátra lévő részében Metella felfedezte a palota hátsó kertjeit, s a palota még felfedezetlen részét. Este hét órakor átöltözött Sorina segítségével, majd fél nyolckor üzentek, hogy várják. Sorina levezette az előcsarnokba, majd magára hagyta. Ekkor egy fiatal szolga lépett oda hozzá, s vezette be a kis szalonba, mely az ebédlőből nyílt. Mikor belépett azonnal meglátta az anyját, aki egy gyönyörű, királykék ruhát visel, nyakában, pedig egy gyönyörű briliánssal, és zafírral kirakott nyakláncot, haja, pedig mesteri csigákban omlott a vállára. Apja épp kezet csókolt a nőnek. Viktor meghallotta a lánya lépteit, s gyorsan felegyenesedett, s felé fordult.
- Nézd, ki van itt, kedvesem!- mondta.
Az asszony is odafordult, szemében öröm villant.
- Metella!- suttogta.
- Anya!- hallotta a választ.
Anyja elindult felé, lassan, bizalmatlanul, mint aki nem hiszi, hogy tényleg a lánya áll az ajtóban. Mikor odaért, kinyújtotta a kezét, hosszú ujjaival végig simította a lány arcát, majd magához vonta a lányt, megölelte.
- Végre! Végre tényleg láthatlak! Azt hittem nem látlak soha többé! Nem akartam elhinni az apádnak, hogy tényleg idehívott!- mondta, s mikor Metella felnézett látta, hogy az anyja arcán könnyek folynak.
- Mostmár elhiszed, hogy nem hazudtam, Zita, kedvesem?- kérdezte a háttérből a férfi.
Zita nem fordult meg, csak nézte a lányát, és úgy felelte:
- Igen, mostmár el, Viktor.
Metella mosolyogva figyelte a szüleit. Az este folyamán le sem vette a szemét az anyjáról, s ő is ugyanígy volt a lányával. Furcsa érzés volt újra látni a másikat. Metella az eddig megélt tizennyolc évéből csak egy hetet töltött az anyjával, mielőtt meghalt volna, s csak a látomásaiban látta néha együtt az apjával, de valahogy mégis ismeretlenül is ismerősnek érezte.
- Tudod milyen szép vagy?- kérdezte az anyja, mikor leültek vacsorázni.
- Remélem te is tisztában vagy ezzel.- hangzott a válasz.
Az Alvilág királya mosolyogva figyelte a szeretőjét és a lányát, s elégedett volt, hogy ilyen jól sikerült ez a találkozó. Látta, hogy Zita milyen boldog, pedig mikor meglátta a halottak között, akik tizennyolc évvel ezelőtt érkeztek ide, azt hitte rosszul, lát. De most olyan volt, mintha élne. Metella csodát művelt vele. Tudta, hogy az elmúlt évek alatt mennyire sóvárgott a lánya után, de most teljesült a kívánsága. Metella csak a nagyszülei elbeszéléseiből ismerte az anyját. Azt mondták, hogy csak külsőleg az apja, de belül az anyja. Sok vonása egyezett az anyjáéval, de volt benne Viktor nyugodtságából is valamennyi. Éjfél körül apja ágyba parancsolta a lányát. Mielőtt Metella felment volna, az anyja ezt mondta:
- Szeretném, ha holnap átjönnél hozzám.
- Mikor?
- Délután.
- Ott leszek.
Azzal távozott. Mikor a szülők egyedül maradtak Viktor megosztotta a Metellával kapcsolatos terveit.
- Szeretném, ha ősszel a lányunk elkezdené a hercegnővé válást. Ősztől, úgy határoztam tanulni fog.
- Nem túl hamari ez az időpont, Viktor? Metella meg fogja szokni itt a helyét addigra?
- Természetesen. Tudod, pár év múlva már az örökösömnek akarom kinevezni.
- Szerintem várod kéne még egy kicsit. Metellának most szüksége van a szabadságra, és hogy megszokja, hogy mostmár nem ő szolgál ki másokat, hanem fordítva. Ezt nem lehet egyetlen nyár alatt megszoknia olyas valakinek, aki úgy élte le az életét, mint ahogy a lányunk.
- Valóban, de reményeim szerint hamarosan bele fog rázódni!
- Az, hogy neked mik a reményeid és mi a valóság az két külön dolog. Szerintem, elég lenne, ha télen kezdenéd el a képzését.
- Bocsáss meg, de nem adok neki egy fél évet arra, hogy megszokja az új otthonát.
- Miért nem? Viktor, elfelejtetted tán, hogy a lányod nem halott, hanem élő? Egy élőnek idő kell, hogy megszokja ezt a helyet!
- Dehogy felejtettem! De te se felejtsd el, hogy Metella az én vérem is, és nem olyan, mint a többi itt lévő közönséges lélek!
- Pont ez a baj! Pont nem közönségessége! Viktor a lányod él, és hamarosan fel fog benne támadni a vágy a fenti világ után, és ha nem fogja itt kibírni! Bevethetsz bármilyen varázslatot, hogy utánozd a fenti világot, Metellát ezzel nem tudod majd becsapni!
Felállt, és távozott volna, ám Viktor elkapta a kezét.
- Várj! Ne haragudj, igazad van, belátom! Nem akartam ezt az estét így elrontani, kérlek, hadd hozzam rendbe! Ülj le, kérlek!
- Jobb, ha megyek! Nem akarok még egy vitát!
Ki akarta szabadítani a férfi kezéből a kezét, ám ő vasmarokkal tartotta.
- Ígérem, nem vitatkozom. Ne menj el, hisz fiatal még az éjszaka, és te is ráérsz még egy kicsit.
- Jó, rendben, maradok.- morogta megadóan a nő.
A király erre elengedte a kezét, majd felállt, s Zita elé állt. Magához vonta, s a fülébe súgta.
- El is várom, királyném!
Megcsókolta az asszonyt, aki teljesen ledöbbent erre a megszólításra, de a döbbenetét felváltotta a vágy, mikor a férfi a nyakába csókolt.