V. Fájdalmas gondolatok


Viktor másnap egyedül ébredt a kastély nyugati szárnyának egyik szobájában. A hatalmas baldachinos ágyban egyedül volt. Felült. A feje zúgott, s csak homályos emlékei voltak a tegnapi éjszakáról. Odáig emlékezett, hogy miután megcsókolta a nőt, és bezárkóztak ebbe a szobába, ittak még, dehogy utána mi volt, arról már szent fogalmas sem volt.
- Túl sokat ittam, az ördögbe!- morogta. Aztán körbenézett a szobába, a szerelme után, ám ő nem volt sehol.
Zita hol lehet? Elment volna? Ha elment, akkor mikor? Ezekre a kérdésekre nem tudta a választ. Nem értette miért, de örült volna, ha kedvese mellette lett volna. Nem emlékezett nagyon a tegnapi éjszaka eseményeire, csak a testében lévő enyhe fáradságból következtetett arra, hogy nagyon jó volt, ami történt. Megerőltette, az agyát, hogy valamit felidézzen a tegnapi éjszakából, és sikerrel járt. Emlékezett egy erotikus simogatásra, és bevillant neki egy szempár, amiből sok-sok buja ígéretet olvasott ki. Furcsa megnyugvás társult ehhez a szempárhoz, s elégedettség. Visszadőlt a párnájára, s a jobb karját a homlokára tette, s nézte a plafont. Elmosolyodott ezekre a képekre, s valahogy elégedett volt. Bár csak ezek a képek ugrottak be neki, mégis a szempár elárulta, hogy jó éjszakája volt. Látta már korábban is ezeket az ígéreteket, csak akkor egy fogadó legszebb vendégszobájában, mikor elcsábította a kocsmáros lányát. Akkor nem volt nehéz vele a dolga, mivel egy kis meggyőzés, és a félénk, tartózkodó lány hamar az asszonya lett. Most azonban nem alkalmazta ezt a trükköt, hanem a maga erejéből hódította meg, és látta, hogy akarja. Visszaemlékezett most ezekre az eseményekre.
Miután megmondta Zitának, hogy őt akarja, és felmentek, a lány kinyitotta az egyik legszebb vendégszobát, melyben a fenyőből készült bútorok és tisztaság fogadta őket. Az ágy frissen volt húzva, szép, homokszínű huzata igazán jól illett a bútorokhoz. A lány állt, és figyelte az idegent, aki miután körbenézett a tágas szobában, és elégedetten bólintott, odalépett hozzá, s megpróbálta megcsókolni, ám a lány elhúzódott tőle.
- Ne félj, kicsim, nem harapok!- mosolyodott el a férfi.
- Azt hiszem, rossz helyen kopogtat uraságod! Én nem vagyok utcalány!
- Nekem nem egy közönséges nőre van szükségem.
- Én másképp gondolom.
- Pedig nem így van. Hidd el, ha csak egy olyan nőt keresnék, akivel eltölthetek egy kellemes estét, és soha többet nem látnám, akkor nem ide jöttem volna. Te azonban nagy dolgokra vagy hívatott.
- Mire?
- Te fogod megszülni az Alvilág Királynőjét!
Zita erre megmerevedett, szeme tágra nyílt, és megkérdezte:
- Ki maga? Miket hord itt össze?
- Jól hallottad! Te egy kivételes nő vagy. Az Alvilágban szentként fognak tisztelni téged azért, mert egy olyan lényt fogadsz most a testedbe, aki megváltást fog hozni a nép számára.
- Ki maga?
Viktor azonban erre már nem felelt, csak magához vonta a nőt, és megcsókolta. Zita eleinte ellenállt, ám ahogy a férfi lassan, nyugtatóan, majd egyre nagyobb szenvedéllyel kezdte simogatni és csókolni, olvadt ez ellenkezése is. Végül azon kapta magát, hogy olyan gyönyöröket él át, amikhez foghatót még soha. Azt kívánta, sose érjenek véget a gyönyörök, s ez a férfi ne hagyja el többé. Ám egyszer minden jónak vége szakad. Egy órát szeretkeztek, s a lány fáradt volt. Viktor vele maradt még egy kicsit, s megvárta, hogy elaludjon. Nem beszéltek, csak a tekintetük mutatta, hogy elégedettek. Mikor a férfi látta, hogy Zita álmosan hozzábújik, hagyta, és egy fél óráig még a karjában tartotta. Végül azonban indulnia kellett. Óvatosan kimászott az ágyból, és felöltözött. Mikor távozni akart a lány megszólalt:
- Uram! Ha már ilyen nagy feladatot rám testált, árulja el a nevét!
- Viktor.
Zita nézte, ahogy kimegy és becsukja az ajtót. Mielőtt elaludt volna a hátára fordul, és maga elé morogta a nevet:
- Viktor.
Idáig jutott a visszaemlékezésben, mikor kopogtatás zavarta meg.
- Ki az?
- Bocsánat, uram, a takarító vagyok.
- Menjen el, majd fél óra múlva jöjjön vissza!
Erre már nem felelt senki. A férfi is úgy döntött, hogy jobb, ha felkel. Felöltözött, s ment, hogy reggelizzen. Bekopogtatott Metellához is, aki már ébren volt.
- Ki az?- szólt ki.
- Én vagyok az, kicsim, bemehetek?
- Gyere!
A férfi bement, és megkérdezte a lányát, hogy evett-e már, mire ő nemmel felet.
- Akkor gyere, együnk!
Reggeli közben azonban váratlanul belépett a komornyik.
- Mi a baj, Albert?- nézett fel a tányérjából a király.
- Bocsánat, hogy alkalmatlankodom, de itt van egy úr, aki Péternek nevezi magát, és Felséged juhászának mondja magát.
- Vezesse a trónterembe, én is mindjárt végzek!
A komornyik távozott, s a férfi is gyorsan befejezte a reggelit.
- Ilyen a királyok élete!- sóhajtott fel Viktor.- Egyél csak, nyugodtan, s ha végeztél, csak csengess, és a cselédek ki hordják a maradékot.
Eközben Viktor palotájától nem messze, egy csinos kis villa egyik szobájában Zita ébredezett. Akárcsak a férje, ő is végiggondolta a tegnapi éjszakát. Viktorral ellentétben neki minden emléke tiszta volt. Furcsa érzés volt újra szeretkezni ezzel a férfival, akit alig ismer, hiába volt már tizennyolc éve az Alvilágban. Ő is végiggondolta Metella születésének körülményeit. Mikor Viktor elment, azt hitte, soha többé nem látja, s ez nagyon fájt neki. Amikor kiderült, hogy terhes maradt a férfitól, boldog volt, mivel azt hitte, fia lesz, aki talán pótolni fogja az apját. Ám félt is, hiszen a szüleit sem akarta megszomorítani a dologgal, s amúgy is már meg volt a kérője, egy molnár fiú személyében. Ám neki cseppet sem volt ínyére a kérője. Mikor megszületett a lánya boldog volt, ám rengeteg vért veszített, s ez volt a tragédiája is. A vérveszteség annyira súlyos volt, hogy elvesztette az eszméletét, és még egy fertőzést is összeszedett, s belehalt.
- Miért pont engem szemeltél ki erre? Miért?- kérdezte saját magától.
Ám a kérdésre csak a csend felelt. Tovább folytatta az elmélkedését.
Mikor megérkezett erre a helyre, s belépett a trónterembe, nem ismert rá hirtelen gyermeke apjára. Nem gondolta volna, hogy király. Boldog volt, és magában áldotta a véletlent, hogy épp az ő alattvalója lesz a világ végéig. Ő járult utolsóként a férfi trónjához. Felolvasták az adatait, elmondták az életútját, s halálának okát, majd a férfi kimondta rá az ítéletet:
- Mivel semmilyen bűn nem nyomja a lelked, és semmi rosszat sem tettél egész éltedben, itt élhetsz boldogan az Alvilág napsütésében, és örök boldogságban!
Zita mélyen meghajolt, és egy mosollyal köszönte meg az ítéletet. A férfi ekkor egy intéssel elküldte a szolgákat, akik ott voltak, s mikor magukra maradtak.
- Kedvesem!- szólt a férfi, s felállt a trónjáról, s a lányhoz lépett.- Azt hittem, csúf öregasszonyként foglak viszontlátni.
- De nem így történt.
- Valóban nem.
- Viktor, én szeretnék mondani neked valamit.
- Mi legyen az.
A nő azonban habozott, mintha félt volna. De aztán belenézett a férfi szemeibe, s beszélni kezdett:
- Tudod, hogy teherbe ejtettél? Állapotos voltam tőled.
- És a gyermek?
- Lányod van, Viktor, egy kislány, akit Metellának kereszteltem el.
- Ez nagyszerű!- kiáltotta, és a karjába kapta az asszonyt, aki felkiáltott a hasába nyilalló fájdalomtól, mikor a férfi a magasba emelte. Ez a kiáltás észhez térítette.
- Mikor szültél?- kérdezte, s elengedet Zitát.
- Egy hete. Meg van az örökösöd, akire úgy vágytál.- szólt furcsa szomorúsággal.
Viktor is szomorúan ölelte át szerelmét, hisz nem így képzelte el a viszontlátást. Úgy érezte, hogy fölöslegesen fáradozott, hisz ha nincs anyja, akkor a gyermek elpusztul.
- A szüleid gondoskodnak majd a gyermekről?
- Nem tudom. Mikor megszületett, nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem örülnek annak, hogy nagyszülők lettek.
- Kitalálok valamit, hogy örüljenek, és nem hagyom pusztulni a szerelmünk gyümölcsét.
A nőt a reggeliző tálca csörrenése hozta vissza a valóságba. Mikor felnézett egy fiatal török lány állt az ágyánál
- Jó reggelt, asszonyom! Meghoztam a reggelijét!
- Köszönöm.
A lány ezzel kiment a szobából. Mikor Zita magára maradt, elgondolkodva ette meg a reggelijét. Gondolatai visszaszálltak arra a percre, melyből a reggeli megzavarta.
- Maradj velem!- szólalt meg a férfi, még mindig magához vonva.
- Veled? Nem lehet, még azt hinnék, a kitartottad vagyok. Ha mégis azt szeretnéd, hogy a közeledben maradjak, akkor inkább adj nekem egy közeli házat.
- Van egy nagyon szép kis egy villa, a közelben, amelyből minden nap láthatod a város, és a környező hegyeket. Nincs olyan messze, és mindened meg lesz, amit csak kívánsz. Elfogadod?
- Köszönöm. Remélem, néha meglátogatsz majd.
- Amikor csak tehetem, megyek, ígérem.
Így aztán átkerült ebbe a kényelmes kis villába, ahol igazi királynőként bánt vele, s néha Viktor is bekopogtatott hozzá, s csak ez enyhített a magányán. Elég unalmasnak találta ezt az életformát, s néha úgy érezte a férfi is, csak kihasználja. Még mindig benne volt a tüske a megismerkedésük miatt. Ő nem így képzelte el a férfit, aki majd egyszer meghódítja, és a hódítást se ilyennek. A szakadék, ami köztük volt, úgy érezte, áthidalhatatlan, s sose fogja eléggé megismerni a gyermeke apját, és sose fogja elérni, hogy tényleg, tiszta szívből szeresse. Pedig annyira szerette volna, ha másképp lenne, de képtelenségnek tartotta, hogy a viszonyuk változzon. Az elmúlt tizennyolc év alatt, képtelen volt közelebb kerülni hozzá, bár valami furcsa vonzódást érzett ha a titokzatos férfira gondolt.
„Miért nem tudok közelebb férkőzni a szívéhez? Miért érzem úgy, hogy egyszerre szeretem és gyűlölöm?”
Ezt a kérést már ezerszer feltette magának, ám képtelen volt választ adni rá. Arra viszont rájött, hogyha nem lenne Metella, talán Viktor se bánna vele így. Ha nem szülte volna meg a lányát, a férfit talán örökre elveszítette. De kitudja, lehet, hogy sose volt az övé, s így nem is veszítheti el. Vagy mégis?
Viktort se hagyták nyugodni az emlékek, és mikor magára zárta a könyvtár ajtaját, hogy átolvasson néhány jelentést a királyság állapotáról, eszébe ötlött Zita. Ő is felidézte azokat a perceket, mikor idekerült a lány, s az utána következő tizennyolc év. Rájött, hogy nem úgy bánt a nővel, ahogy egy férfi bánik a gyermeke anyjával. Tudta, hogy kezdetben csak egy eszköz volt a számára, s nem egy emberi lény, s utána se tekintette többnek. A szerelem, amit érzett, hazugságokon alapult. Tudta, hogy kezdetben csak bebeszélte magának, hogy szerelmes a nőbe, ám később ez az érzés valósággá vált, bár eddig ennek nem sok tanújelét adta. Látta, hogy Zita milyen kétségbeesetten próbálja kicsikarni belőle az érzését, ám ő ez elől elzárkózott. Látta a kétségbeesést, és az igyekezetet, arra, hogy meghódítsa a szívét, ám ő mindig ellökte magától. Először csak a szeretőjének akarta, ám minél tovább figyelte, az együtt töltött éjszaka után, és a terhesség ideje alatt, annál jobban megszerette. Nem merte bevallani, de tisztában volt az érzéseivel. El kellett ismernie, ha tetszett, ha nem, eleinte csak kihasználta Zitát, s ez most mély megbánást keltett benne. Most azonban változtatnia kell a helyzeten. Eddig sikerült elpazarolnia az esélyeit, és nem szabad hagynia, kihűlni a nő szerelmét. Nem az utolsó esélyét nem hagyja elszállni, s rendbe fogja hozni a kapcsolatát az asszonnyal. De vajon ez nem önálltatás? Nem veszítette-e el máris Zita szerelmét? Ki kell puhatolnia, másképp nem fogja megtudni. Ehhez azonban hagynia kell, hogy a nő adhasson, de ami a legfontosabb, hogy ezért cserébe ő még többet adjon. Rájött, hogy amit eddig a nőért tett, az csak üres formaság volt, s neki ezt meg kell töltenie tartalommal, hiszen akkor még jobban megfájdítja a másik szívét, s ezt nem akarta.
Azonban nem volt szabad elfelejteni az asszonyok csalárdságát, melyet már ő is megtapasztalt.