VI. Egy király fájdalmas múltja

Délután Metella egy szolga kíséretében átment az anyjához. Bevezették a gyönyörű fogadószobába, ahol magára hagyták, kérve, hogy várjon, amíg szólnak az úrnőnek. A lány szétnézett a szalonban, melynek szép fehér falain képek voltak, kellemes puha, vörös huzatú karosszékei és a középen lévő kis asztalka otthonos hangulatot teremtett. Az ablakok melyek a szoba déli oldalán voltak, szép kilátást engedtek a gyönyörű, gondosan ápolt kertre. Metella elégedett volt. Tetszett neki az összhatás, melyben ott volt valahol az anyja is, s ez furcsa biztonság érzetett adott. Nem tudta megmagyarázni, miért, de így érzett. Ekkor kinyílt a szalon ajtaja, s belépett rajta az anyja, egy szép hosszú, világoszöld ruhába, mely nagyon jól illett a haja színéhez. Most nem viselt ékszert egyáltalán, a mosolya viszont fénylőbb volt, a legfényesebb ékkőnél is.
- Örülök, hogy eljöttél!- ölelte magához a lányát.
- Köszönöm, hogy eljöhettem!
Zita végigmérte Metellát, akin egy halványsárga ruha volt, s ő sem viselt ékszert.
- Ülj le, kérlek. Sok mindent szeretnék megbeszélni veled.
Letelepedtek a kis asztal mellé, Zita csöngetett, s a belépő cselédet utasította, hogy hozzon süteményt, és valami innivalót. Mikor magukra maradtak, a nő ezt kérdezte:
- Jól kijössz az apáddal?
- Igen, remekül. Neked milyen vele a kapcsolatod?
- Semmilyen.
- Ezt hogy érted? Valamilyen kapcsolatban csak álltok!
- Hidd el, hogy nincs semmilyen kapcsolatom vele. Tudod, nagyon jól tudom, hogy én csak egy eszköz voltam neki arra, hogy téged összehozzon. Tenyészkancának használt, ez az igazság. Azzal is tisztában vagyok, hogy sose szeretett, és most se szeret. Tizennyolc éven át hiába próbálkoztam, hogy megszeressen.
- Nem sikerült, igaz?
- Igen, így csendesen beletörődtem, hogy a gyermekem apja semmibe vesz engem. Néha ugyan átjött, beszélgettünk, de más nem volt köztünk. Sose engedett közel magához, és ez nagyon fájt. Mindig érzékeltette velem, hogy nem akar tőlem semmit, és jobb, ha megtartom a három lépés távolságot.
- Biztos meg van rá az oka.
- Igen, az, hogy nem szeret, csak egy tisztességes nő kellett neki, és nem egy utcalány. Fenemód válogatós az apád.
- Ha nem szeretne, akkor nem élnél úgy, mint egy királynő.
- Nem szeret, és még is ebben a villában vagyok. Csak annyi erre a magyarázat, hogy tisztel, mert nem mutattam neki ajtót akkor, mikor eljött hozzám!- nevetett fel keserűen a nő.
- Mondd csak, gyűlölsz engem?- kérdezte hirtelen a lány.
- Miféle kérdés ez? Persze, hogy nem gyűlöllek! Hogy tehetném, mikor az egyetlen gyermekem vagy?
- De ne feledd, hogy annak a férfinak is a lánya vagyok, aki csak kihasznált téged!
- Valóban, de akkor is, ennek semmi köze az apádhoz. Én hordtalak kilenc hónapon át a szívem alatt, és nem ő.
- Ha most átjönne, és arra kérne, hogy kezdjétek újra, megtennéd?
- Nem tudom. Viktor nagyon számító, és mindenre meg van az oka, hogy miért teszi.
Metella elgondolkodva nézett az anyjára. Fájt neki az igazság, és képtelen volt felfogni, miért tette ezt az apja.
- Nagyon sajnálom, hogy így kellett megtudnod, miféle ember az apád. Nem akartam ideje korán lerombolni az elképzeléseidet, de jobb, ha óvatos vagy vele.
- Igen, igazad van- szólt csendesen Metella.
Sötétedésig maradt még az anyjánál, aki megkérte, hogy jöjjön át bármikor, amikor vele szeretne lenni. A lány megígérte, hogy így lesz, s hazament. Otthon már rá az apja, hogy megkérdezze, hogy érezte magát. Mg akarta ölelni, ám Metella kitért az ölelése elől, s felszaladt a lépcsőn. A férfi rájött, hogy valami baj van, s azt is tudta, hogy Zita tartott nyilván kiselőadást róla. Dühössé vált, s elment az asszonyhoz. Az ajtót nyitó szolgálót durván utasította, hogy azonnal küldje le az asszonyt, és a szegény teremtés, nem mert ellenkezni, hogy az asszonya épp átöltözik, hanem felment hozzá.
- Viktor nagyúr szeretné látni Önt asszonyom, és nincs jókedvében, így inkább ne várakoztassa meg.
- Máris megyek!
Zita a kis szalonban találta férfit, aki ugyanazon a széken ült, ahol a lánya, s fel se nézett a nő jövetelére, csak rászólt:
- Csukd be az ajtót, nem kell tudniuk a mi kis beszélgetésünkről a személyzetnek.
A nő engedelmeskedett.
- Mit akarsz tőlem?- kérdezte hidegen.
- Azt akarom tudni, mit mondtál Metellának!
- Az igazat! Azt, hogy hányadán áll a mi kapcsolatunk. Azt, hogy nem szeretsz, hogy csak kihasználtál, és hogy a szülei csupán vadidegenek egymásnak.
- Hogy mondhattál ilyet? Hogy tehetted?- ugrott fel a férfi.
- Csak nem fáj az igazság? Hidd el én is, nagyon sajnállak érte, hogy nem fogadtad kemény tizennyolc éven át a közeledésemet, és minden próbálkozásomat durván visszautasítottad! Sőt még észre sem vetted, mert így kényelmesebb volt neked!- szólt gúnyosan a nő.
Viktor arca hirtelen megváltozott. A szemében lobogó haragot felváltotta a szomorúság, s elhajtotta a fejét.
- Igen, így van! Vagyis hát nem teljesen, mivel észre vettem a szándékaidat, de hidd el, meg van rá az okom, hogy miért nem akartalak közel engedni magamhoz.
- Most sem okoztál csalódást. Miért nem hagytál engem közeledni, halljam? Érdekelne.
- Ülj le, kérlek!
Zita leült, Viktor pedig állva maradt, és fel-alá kezdett sétálni a szobában.
- Előtted volt egy feleségem, akit nagyon szerettem, ám nagyon csalárd volt. Tíz évig, míg tartott a házasságunk, lépten-nyomon felszarvazott, s ha rajta kaptam egyik, vagy másik szeretőjével, s kérdőre vontam, csak a szemembe nevetett. Egy nap aztán eltűnt a palotából és soha többet nem jött vissza. Akkor aztán megfogadtam, hogy ahány nő van ezen a világon, egyiket se fogom közel engedni magamhoz, bár mennyire is szeretem.
- Gondolom nem akartad újra átélni ugyanazt a csalódást, mint amit egyszer már átéltél.
- Így van. Tudod, kedvesem, nem az a baj, hogy nem szeretlek, hanem ez. Nem bízom a nőkben, s inkább élek egyedül, néha beengedve egyetlen éjszakára néhányat az ágyamba, de nem akarok tartós kapcsolatot senkivel.
- Annyira fáj, hogy még a gyermeked anyját sem vagy hajlandó elfogadni? Azt szeretnéd, ha úgy nőne fel, mint egy lelencgyerek? Képes lennél megfosztani az anyjától is őt?
- Ezt nem akarom, hiszen bármikor átjöhet hozzád.
- De ő azt szeretné, hogy mi egybekeljünk, és együtt éljünk.
- Ezt nem tehetem.
- Viktor, nem minden nő olyan, mint az első asszonyod! Én például, ha akartam volna, már boldogan élhetnék más férfival az oldalamon, de nem tettem meg eddig, mert azt hittem, hogy felolvad idővel a jég.
- És nem is találnál könnyen magadnak mást, mivel tudják, hogy te vagy a király szeretője!- mosolyodott el gúnyosan a férfi.
- Ezt is jól kieszelted. Látom, nem véletlenül helyeztél ide.
- Így van, mert szeretlek, és magamnak akarlak. Hidd el, teljes szívemből szeretlek, de nem vehetlek el.
- Nem, nem szeretsz, és most kérlek, távozz! Eleget mondtál, és minél tovább hallgatlak, csak nő a fájdalom a szívemben! Kérlek, menj el!
- Kérlek, várj! Ne tedd ezt! Hallgass végig!
- Nem, Viktor, nem akarom tovább hallgatni. Én lemondtam rólad, légy szíves ne fájdítsd tovább a szívem! Legyen ez elég, és most hagyj magamra!
A férfi keserűen bólintott. Zita kikísérte, majd bezárta az ajtót. Viktornak nagyon fájt ez a beszélgetés, és rádöbbent, hogy elvesztette a nőt, akit szeret. Nem volt reménye, s tudta, hogy ezzel elúszott az utolsó esélye. Vagy mégsem? Lehet, hogy meg tudja hódítani, csak vissza kell szereznie a bizalmát, és ő ezt fogja tenni. Jól tudta, hogy eddig nem volt valami mintaszerető, s nem sokat törődött a kedvesével, s csak néhány ékszerrel, és egyéb ajándékkal mutatta ki a nagyrabecsülését, de ez kevés volt. Ha adott valamit a nőnek, sose maga adta át, hanem valamelyik lovászával küldette át, egy üzenettel. Ezzel nem lehet megnyerni egy asszony szívét. Változtatni fog a dolgon, jobban ki fogja mutatni ettől a perctől fogva az érzéseit iránta, s jobban fog törődni vele! Igen, ezt fogja tenni, ha meg akarja menteni a kapcsolatát gyermeke anyjával! Harcolni fog érte és a szerelméért!