VIII. Eltaposott érzelmek

Viktor és Zita csendesen feküdtek egymás mellett. A férfi gyengéden ölelte szerelmét, s néha egy-egy fáradt csókot váltottak. Az asszony még jobban közelebb húzódott az Alvilág Királyához, aki hagyta.
- Most sikerült meglepned, Viktor. - jegyezte meg Zita elismerően.
- Igazán? Miért?
- Nem hittem volna egyszer majd egy ilyen éjszakát is el fogunk tölteni. Most valahogy más voltál, mint azelőtt. Nem értem miért, de most sokkal jobban kívántalak, mint bármikor.
- Ennek én örülök a legjobban. Most már elhiszed, hogy szeretlek?
- Nem is tudom. - felelte elgondolkodva a nő. - Sokszor mondtad már nekem, de nem hittem el, és még kell egy kis idő, hogy elhiggyem. Ne haragudj, de nem merek hinni neked. Egy szeretkezés nekem nem elég, hisz már sokszor megtörtént köztünk a dolog.
- Nem haragszom. Sőt, nagyon is megértem. De megígérem, mindent megteszek, hogy elnyerjem a bizalmad. Kezdetnek itt maradok veled egészen másnap reggelig. Ilyet még úgy sem tettem meg.
- Valóban nem. - szólt mosolyogva az asszony.
A másnap hirtelen jött el, s az asszony szomorúan vált el a férfitól, aki megsimogatta, és hogy a szomorúságán enyhítsen, a fülébe súgta:
- Van egy meglepetésem neked ma éjszakára.
- Micsoda?- kapta fel az asszony a fejét.
- Nem árulom el. Miért lenne meglepetés, ha idő előtt megtudnád?
- Valóban.
Az Alvilág Királya magához ölelte az asszonyt, akin csak egy szál lepedő volt, végigsimogatta a testét, érezte az erős rugalmas párductestet a vékony anyagon keresztül. Az asszony is a férfi hátát simogatta, a feje a vállán.
- Nem akarom, hogy elmenj. Félek, ha most elmész, estére nem jössz vissza. Nem akarom, hogy ezt a napon te uralkodj!
- Nem kell félned! Megígérem, hogy bármi is történjék, ezen a napon estére itt leszek veled, és a meglepetéssel.
- Megígéred?
- Esküszöm, hogy így lesz, királyném!- mondta a király, és egy hosszú, szenvedélyes csókkal pecsételte meg az esküjét. Zita egészen elgyengült a férfi csókjának hatására, keze megszorítottra Viktor vállát, aki azonban a derekát karolta még erősebben. Végül azonban a csók véget ért.
- Mennem kell. - szólt a férfi, s a homlokát az asszonyéhoz tette, s megfogta a kezét.
- Estére várlak.- súgta Zita, majd hagyta, hogy a másik keze elengedje.
Viktor mielőtt elhagyta volna a szerelmi fészküket, még egyszer visszanézett szerelmesére, amit előtte még soha nem tett meg. Zita szorongatta a lepedőt maga előtt, s mosolyogva nézett vissza. Mikor a férfi mögött becsukódott az ajtó még sokáig nézte egy helyben állva, mintha azt remélte volna, hogy a férfi visszajön hozzá. Viktor is nehezen tudta rászedni magát, hogy menjen. Nem akarta ott hagyni szerelmét. Most kapott egy esélyt, hogy bizonyítson, hát meg is teszi! Nem tékozolja el. Látta, hogy helyes az út, amin elkezdett járni. Zita megmutatta neki, hogy csak törődést és odafigyelést kér, semmi mást a férfitől. A napja nehezen telt, s képtelen volt koncentrálni. A tanácsadók is észrevették ezt, s felajánlották neki, hogy átveszik a munkáját, amit a férfi elfogadott. Felment, hogy pihenjen egy kicsit, s akkor döbbent rá, hogy a lányával még a mai nap folyamán nem is találkozott. Bement a lánya szobájába, de az üres volt. Épp kilépett, mikor a folyosón Sorina jött felé.
- Hol van a hercegnő?- kérdezte a férfi, mikor a lány megállt előtte.
- Kilovagolt. Azt mondta, hogy egyedül szeretne lenni.
- Nem mondta, hová megy, és kit visz kísérőnek?
- Nem, uram.
A király ezek után nem szólt semmit, hanem tovább ment.
„Nem lesz semmi baja.”- nyugtatta magát. Metella ebédidőben érkezett haza. Apja épp akkor indult az ebédlőbe, mikor a lány átlépte a ház küszöbét. Azonnal észrevették egymást. Viktor megállt a lépcsőfordulóban, Metella a küszöbön. Mikor a király észrevette a lányát így szólt:
- Gyere csak, kedvesem. Nagy udvariatlanság megállni a küszöbön.
Metella elindult a király felé. Viktor is lement a lépcsőn, és az utolsó lépcsőfokon állva várta a lányát. Mikor a hercegnő előtte állt, megsimogatta, majd magához ölelte, majd eltolta, s úgy nézett végig rajta, mintha valami nem lenne rajta rendben.
- Látom hamar feltaláltad magad.
- Igen. Úgy döntöttem, szétnézek egy kicsit a városban meg a környéken.
- Mikor mentél el?
- Olyan kilenc óra tájban. Reggel kerestelek, de nem voltál, senki sem tudott rólad semmit, így nem vártalak meg a reggelivel. Ugye nem baj?
- Nem, egyáltalán nem. Éhes vagy?
- Igen.
- Akkor gyere együnk, úgyis enni indultam.
Bementek az ebédlőbe, ahol csendesen megebédeltek. A nap további része gyorsan telt, s éjfélkor Viktor ismét szerelme ágyánál térdelt. Zita nehezen ébredt, de mikor meglátta a férfit, csendesen így szólt:
- Hát eljöttél?
- Megígértem, itt vagyok. Gyere, ma valaki igazán izgalmasat tartogatok neked.
- Micsodát?
- Először is, nem árulom el, másodszor pedig öltözz fel, mert kinti program lesz.
- Elviszel egy éjszakai kirándulásra?- nézett a nő kihívóan Viktorra.
- Talán. - szólt sokat ígérően a férfi. - Most pedig igyekezz, mert, mindjárt reggel lesz.
Az asszony felöltözött, s a király kézen fogva vezette ki a villából. Felmentek az emberek világába, ahol a férfi elvitte az asszonyt kedvenc tavához. A telihold hatalmas tányérja úgy ragyogott, hogy a csillagokat is elhomályosította, s a víz visszaverte a fényét, s ettől szinte világított a tó és környéke.
- Ez csodálatos!- mondta az asszony, ahogy körbenézett.
- Igen, az. Egy ilyen csodálatos késő nyári éjszakán egyenesen ámulatba ejtő.
- Ezért hoztál ide, hogy ezt megmutasd nekem?
- Nem, hanem azért, hogy megismerjük egymást. Tudom, hogy talán késő, de szeretném rendbe hozni a kapcsolatunkat.
- Metella miatt? Nem szeretnéd, hogy úgy nézzenek rá, mint egy fattyúra?
- Miért gúnyolódsz velem? Miért nem hiszed el, hogy őszintén szeretlek?
- Te is tudod. Tizennyolc évig semmit sem akartál tőlem, pedig tudtad, hogy apa vagy. Mikor pedig megérkezett a lányunk, rohantál hozzám azzal, hogy szeretsz, meg szeretnéd rendbe hozni a kapcsolatunkat! Ha annyira szeretnél, akkor már rég nem itt tartanánk! Viktor, kérlek ne is próbálkozz, mert nincs értelme! Hagyjuk ezt a színjátékot! Te se fogadtad az én közeledésemet, mostmár én se fogom! Ne áltassuk magunkat, mi sosem ismertük egymást, és sosem fogjuk!
- De Zita, szerelmem…
- Nem! Nem vagyok a szerelmed! Én neked nem vagyok senkid! Elég volt a hazugságokból! Nem akarod semmit tőled, Viktor! Nem kérek belőled! Menjünk haza!
- Nem kaphatnék egy esélyt, hogy bizonyíthassak?
- Elég esélyt kaptál már, de nem éltél vele! Kész! Nem érdekel, hogy most mit teszel velem, el is mehetek abból a villából, csak arra kérlek, hogy hagyj békén!- mondta szomorúan.
Viktor szomorúan sóhajtott, majd így szólt:
- Nem! Nem teszek veled semmit! Így vagy úgy, de tovább fogok harcolni érted!
- Akkor, pedig ne lepődj meg, ha ugyanazt fogod visszakapni, mint amit te adtál nekem! Nem akarok több illúziót és hazugságot! Ha harcolni akarsz, harcolj, de ne érjen meglepetésként a reakció, amit érte fogsz kapni!
- Nem akarsz királynő lenni?
- Nem akarok! Legalábbis, amíg te vagy a király! Nem akarok tőled semmit! Nem akarom, hogy megoszd velem, amid van, mert eddig sem tetted! Mire fel ez a hirtelen jött „szerelem”? Miért ostromolsz engem? A lányunk miatt?
- Nem. Rájöttem, hogy hibáztam, nem értékeltem azt az ajándékot, amit kaptam tőled!
- Értékelni? Ez egy kicsit furcsa szó a te szádból! Téged mindig csak az elveid, és az érdekeid irányítottak!
- Valóban, ezt aláírom, de most nem így van! Hidd el!
- Nem hiszem! Már nem tudok neked hinni! Menjünk haza, Viktor, és hagyjunk békét egymásnak! Te is a magad útját járod, és én is. Eddig is így volt, ezután is így lesz!
Viktor engedett a kérésnek. Haza vitte az asszonyt, majd udvariasan elbúcsúzott és távozott. Zita bement a szobájába, s lefeküdt.
„Miért nem tudok bízni benned, Viktor? Miért érzem azt, hogy újra csak ki akarsz használni?”- tűnődött.