4. fejezet 1. rész

Kamilla zaklatottan rótta az újabb és újabb hosszokat a szobában. Társai egy ideig türelmesen figyelték, de végül Krisz nem bírta tovább. Az ezüstszín hold előterében álló lány felcsattant.

- Az istenért, hagyd már abba! Teljesen elszédültem! Még egy kör, és megőrülök!

Kamilla megtorpant, és nyugalmat kényszerített magára. Kihúzta az asztal előtt álló széket, és leült.

- Az őrület kétségkívül nagyon kellemes megoldás – szólt hidegen –, de nem segít rajtunk. Valami használható ötletnek sokkal jobban örülnék.

- Talán vegyük át még egyszer – javasolta a fotelben ücsörgő Mel. – Biztos vagy abban, amit elmondtál?

- Olvastad a levelet, nem? – kérdezett vissza Kam. Úgy festett, természetét meghazudtolva, hamarosan robbanni fog.

Az ágyon ülő Csenge előrehajolt, és kísérletet tett a kedélyek lecsillapítására.

- Tételezzük fel, hogy a hír igaz. Ármány hamarosan visszatér.

Krisz gúnyosan felhorkantott.

- Nincs bizonyíték.

- A Sors Úrnőjének szava neked nem elég bizonyíték? – kérdezett rá Kam hűvösen. – Te is hallottad Médeát!

- Nem kételkedem Médeában – visszakozott Krisz. – De nem lehet, hogy ilyen hamar…

- Tulajdonképpen lehetséges – vágott közbe Mel. Társai döbbenetét észlelve, magyarázólag folytatta. – Gondoljatok bele! Mit is művelünk most? A nyakamat rá, hogy Mortensen hamarosan zaklatni fogja a családodat, Kam. Ezt az ügyet még nem zártátok le. Tehát fenyegetést jelentenek a gyűrűk, erre még rá is tesz majd egy lapáttal a Sötétség, ezt lefogadom! Ha szétzúzzák az egységünket, végzetesen meggyengülünk. Túl sokfelé kell koncentrálnunk, ezért sebezhetővé válunk. Az egyensúly ennél kényesebb már nem is lehetne. A helyzet nem kedvez a fegyverszünetnek. Ármány jól számolt.

- Igazad van – sóhajtott fel Krisz. – Amivel most próbálkozunk, az pengeélen dzsesszbalett, és nem tudjuk megakadályozni, hogy Ármány kirúgja alólunk a táncteret. És egy újabb bukást már nem élnénk túl.

- Ugyanazt ragozzuk – állt fel türelmetlenül Csenge. Most ő kezdett járkálni. – Áthidaló megoldást javaslok. Kamilla szökése után mozgásba lendülnek a Sötétség seregei, ez biztos. Szerintem a Szolgával felesleges foglalkozni. A Sötétség feltartóztatja majd annyi időre, hogy beérjenek a tervei.

- Amit meg kell akadályoznunk – Krisz máris elemében érezte magát. – Minden a politikai helyzettől függ – gondolkozott el félhangosan.

Kam hátradőlt, a szemét félig behunyta. A holdfény valószínűtlenül kéknek mutatta íriszét.

- Hogy mire vágyik a Sötétség, azt csak az ostobák nem tudják. De ez az ügy túlnőtt rajtunk.

- Nem avathatjuk be a teljes Tanácsot – rázta meg a fejét Mel. – Még nem, és semmiképpen nem beszélhetünk az árnyakról. Héla habozás nélkül ellenünk fordítaná, és nem engedhetjük meg, hogy még több támogatót szerezzen.

- Én csak néhány emberre gondoltam – hárított Kam.

- Jogos – ismerte el Krisz. –Ezzel tényleg nem bírunk el. Nem tudunk ennyifelé szakadni! Javaslom, hogy hívjuk ide Médeát, Násfát, Mirinát, Kámeát, Álmost, Karsát és Kiliánt.

- Mindjárt tizenegy – jegyezte meg csendesen Csenge.

- Ez nem várhat – felelte Kam. Ujjából halvány fénysugár tört elő, ami rögtön hétfelé ágazott. A fősugár elhalt, elágazásai pedig eliramodtak, hogy felébresszék a címzetteket.

- Csináljunk egy kis helyet – sóhajtotta Kam.

◦◦◦

Médea érkezett elsőként. A Sors Úrnője magas, méltóságteljes nő volt. Elegáns, sötétlila köntöst viselt, hollófekete haját lazán feltűzte. Az alabástromfehér bőrű, szép, de szigorú arcú Médea szótlanul foglalt helyet. Sötétkék szeme áthatolhatatlan falként verte vissza a fürkésző pillantásokat.

Médea szülei nem sokkal lányuk után léptek a szobába. Az öreg király és királynő, ahogy néha emlegették őket, kérdezősködés nélkül ült le.

Násfa középmagas, törékeny alkatú nő volt. Ezüstősz haja most szabadon omlott a vállára, hálóruhája fölé csupán egy könnyű köntöst vett fel. Zöldeskék szemei tűnődve fürkészték a szobában lévőket. Arcára finom vonalú ráncok rajzolták fel a kor térképét, a fitos orr alatt pirosló száj körül mosolyráncok árulkodtak arról, hogy gazdájuk sokat szokott nevetni. A Drágakövek Formálója most nem mosolygott; a zöldeskék szempár komoran pásztázta a Kiválasztottakat.

Férje nála magasabb volt, rövidre vágott haja neki is kifehéredett az évek viharaiban. Magas, ráncokkal barázdált homloka, ívelt szemöldöke alatt álmodozó kék szempár nézett derűs nyugalommal a világra. Az egész alakot körüllengte egy különös hangulat, mit talán csak fűszeres nyári esten, tengermoraj, lámpafény és bölcs nagyapó által elmondott mese mellett érzünk tiszta szívű gyermekként. Álmos, ha akarta volna, se tagadhatta volna le, hogy az Álmok és Látomások Ura.

Médea nővére és annak férje, a mostani király és királynő nem sokkal az öreg házaspár után érkeztek. A Szelek Úrnője, az alacsony, törékeny, könnyed léptű Mirina tekintete most anyjához hasonló komorsággal söpört végig a jelenlévőkön. A szelíd, lágy arcvonású, világoskék szemű nő hosszú, sötétaranyszőke haja szabadon lebbent, mozgott, a levegő simogatásának engedelmeskedve.

Férje, a föld urai közé tartozó, magas, arányosan izmos Karsa is tőle szokatlan komolysággal figyelte az összegyűlt társaságot; bár barna szeméből még most sem tűnt el teljesen a jellegzetes, bajkeverő fény, ami annak idején hírhedté tette. A barna hajú férfi most mosolytalanul ült le felesége mellé.

A magas, karcsú Kámea érkezett utolsó előttiként. Az energikus, élettel teli Sziklák Úrnője gyorsan, fügén mozgott. Bár az ezüstszürke szempár sok borzalmat látott már, rendületlen optimizmussal tekintett a jövőbe. Természetellenesen magas életkorát csupán hófehér, derékig érő, enyhén hullámos hajzuhataga jelezte. Kámea Kiliánnal és az áruló Lisestrával együtt a Nagy Háború idején volt olyan fiatal, amilyennek most is látszódott. Tudták, hogy Lisestra életének és ifjúságának megnyújtásáért a Sötétség felelős, de arra senki nem tudott rájönni, hogy mi okozhatta Kámea és Kilián lepergethetetlennek tetsző életét.

Kilián nem sokkal maradt el Kámea mögött. A Karsához hasonlóan a föld urai közé tartozó, magas férfi nyugodtan foglalt helyet. Éjfekete haja a vállára omlott, magas, csupán néhány ránc által barázdált homloka, ívelt szemöldöke alatt ébenszín szempár fürkészte a világot. A komoly tekintet ritkán enyhült mosolygóssá. Szeme és az egész alakjából áradó méltóság miatt senki sem nevezte volna fiatalnak; a sötét tekintet évtízezredek alatt vívott csatákról és az elszenvedett veszteségek fájdalmáról mesélt.

Mirina pillantása még egyszer végigfutott az összegyűlteken, majd Kriszékhez fordult.

- Mi az, ami nem tartozik a Tanácsra és az éjszaka közepén kell beszélni róla?

A Kiválasztottak egy emberként néztek Kamillára. A lány mély levegőt vett, és belekezdett.

- Váratlan híreket kaptunk. Olyan híreket, amik nem tűrnek halasztást, és amik fordulópontot hoznak a háborúban. De beszéljenek helyettem az emlékek és ez a levél.

Hátranyúlt, és elvett egy ezüst foglalatú, fehér kristályt az asztalról. Lehunyta a szemét, és megérintette. A kő felfénylett, és a szoba közepén lejátszódott az alkonyati találkozás. Miután az árnyék emlékképe eltűnt, Kamilla visszatette a követ az asztalra, és felolvasta a levelet. Az utolsó mondat elhangzása után halálos csend borult a társaságra.

- Táltosoknak van ilyen testvérük – dőlt hátra Médea. – De a Kiválasztottak nem válhatnak táltossá! Nem oszthatják meg lényüket! Lelküknek egésznek kell maradnia, nem szakadhat szét!

- Ez igaz, Médea. Mégis van lélektestvérünk – felelte Kam, miután látta, hogy társai nem óhajtanak magyarázatot adni.

- Hogyan? – szikrázott fel a sötétkék szempár.

- Mindennek ára van – válaszolta Kamilla. – Amikor fogságba estünk, az a veszély fenyegetett, hogy elpusztul a lelkünk. Mira felkínálta a kiutat, hogy tovább létezhessünk, és elkerüljük az esküszegést. Mert abban a helyzetben lelkünk pusztulása egyenlő lett volna eskünk elárulásával. De mindennek ára van.

Döntésünk olyannyira megfosztott minket hatalmunktól, hogy 15 000 éven át nem is születtünk újjá, és akkor is mindig csak egyikünk, és ő is csak megkötésekkel. De ezt már tudjátok. Ám a hatalmunk nem szállt el a széllel, csupán nem fértünk hozzá.

Mikor egy ember táltossá válik, alámerül önnön lelkébe, és ott lénye rossz és jó fele megvív egymással. Két részre szakad a lelke, és amelyik fél győz, az uralja a táltos testét kilenc éven át, amikor megismétlődik a viadal, és a vesztes lélekfél ismét száműzetésbe vonul. A táltos életének utolsó viadala az egyik lélekfél, és ezzel a táltos halálával végződik, és a győztes személyétől függ, hogy a lélek mindenkinél magasabbra jut-e, vagy mindenkinél mélyebbre zuhan.

Amikor elbuktunk, lelkünk meghasadt. Létrejött lélektestvérünk, aki az elátkozott városba kényszerült, hogy őrizze hatalmunkat. Ahogy mi erősödtünk, úgy halványultak ők, és forrt össze a lelkünk.

- Tehát a látogató a lélektestvéred volt – gondolkodott el Karsa. – De honnan tudta mindazt, amiről beszélt?

- És mi az emlegetett végső lépés? – kérdezte Álmos.

- Sok minden fekszik elfeledve a valahai főváros romjai között – felelte csendesen Krisz. Tudásuk innen származhat. De a végső lépést én sem értem.

- Nem vagyok a lélek szakértője – szólt közbe Kilián. – De ha az árnyak révén hasonlóvá váltatok a táltosokhoz, akkor rákényszeríthetnek titeket egy viadalra. És nem biztos, hogy ti maradtok felül. Mit gondolsz erről Médea? – fordult a nő felé.

- Elméletileg lehetségesnek tartom – vont vállat a kérdezett. – De mivel nem ismerem a pontos folyamatot, nem tudom, kivitelezhető-e a gyakorlatban.

- Ki – sóhajtott Csenge, rövid töprengés után.

- Nagyszerű – jegyezte meg Mel szarkasztikusan. – A végén még Hélának lesz igaza, miszerint csak a gond van velünk. Ilyen rafinált és körmönfont öngyilkosságot még úgysem láttam.

- Milyennek láttad az árnyat? – fordult Kam felé Médea, figyelmen kívül hagyva Mel megjegyzését.

- Nem túl barátságosnak, de ez normális is. 36 000 év magány egy elátkozott helyen bárkit kikészítene. De ő maga is elmondta: nem sok választja el őket a teljes őrülettől.

- Akkor a fenyegetés nagyon is valós – bólintott keserűen Médea.

- Nagyon lebilincselő a társalgás – szólt közbe Násfa. – De az árny megmondta: ezzel még van időnk foglalkozni. Koncentráljunk a Szolgára.

- Nem tudjuk megállítani, anya – rázta meg a fejét Mirina. – Azt sem tudjuk, kicsoda!

- Szerintem pedig igen – pattant fel Krisz. Izgatottan járkálni kezdett. – Ti nem találjátok furcsának? Megjelenik Kam lélektestvére, és figyelmeztet minket, hogy a Szolga ma éjjel teljes lesz, de nem mondja meg, hogy kicsoda! Nyilván a többiek a semlegességet választották, legalábbis ideiglenesen, és nem kívánnak beavatkozni, az információ pedig hiába értékes, név nélkül annyit ér, mint halottnak a csók. De Kam nemcsak szabálytisztelő; bíróként a kerülőutakat is remekül ismeri. Két árulót említett a levélben, két személyt, akik lehetséges Szolgák.

- Lisestra kizárható – jegyezte meg csendesen Kilián.

- Honnan tudod? – kapta fel a fejét dühösen Kámea.

- Ismertem. Uralkodni akar, de az élők és nem a holtak felett – futó pillantást vetett Médeára, és helyesbített. – Legalábbis nem a holttestek felett.

- Ebben az esetben viszont… - kezdte Csenge.

- … a Szolga a második áruló – fejezte be Krisz. – Minden stimmel. Figyelmeztetnünk kell Mirát. A Szolgának ő lesz az elsődleges célpontja, mert őt gyűlöli a legjobban.

Még folytatta volna, ám Médea kiáltása a torkára forrasztotta a szót. A nő összegörnyedt, kezét fejére szorította, arca eltorzult. A többiek felugrottak, és tehetetlenül térdeltek mellette. Médea láthatóan iszonyúan szenvedett, de nem tudták, hogyan segíthetnének rajta. A tanácstalan Csenge csak a fejét rázta az aggódó kérdések záporában, segíteni ő sem tudott.

- Mi történt Médea? – kérdezte Mirina kétségbeesetten, felemelt kézzel, ám képtelen volt hozzáérni húgához.

- Ármány – nyögte a nő. – Áttörte a védelmet.

Krisz szeme elkerekedett.

- A Szolga! – ugrott fel, és az ajtó felé indult. Karsa megállította.

- Felesleges. Ha már visszatért, nem tehetünk ellene semmit.

Feszült csend borult a szobára. Végül Médea arca kisimult, és sóhajtva egyenesedett fel.

- Mi történt? – faggatták.

A nő szeme a távolba nézett.

- Haladékot kaptunk – felelte végül csendesen. – A Sötétség ideiglenesen börtönbe zárta.

A felhangzó hangzavarnak Násfa erélyes kiáltása vetett véget.

- Elég! Úgy viselkedtek, mint egy csapat éretlen kölyök! Elhiszem, hogy a hír megrázó, de a kapkodás és a kétségbeesés csak az ő malmukra hajtja a vizet! Kizártnak tartom, hogy a Sötétség a mi kedvünkért börtönözte be Ármányt!

- Násfának igaza van – mondta nyugodtan Kilián. – A haladékot arra kell felhasználnunk, hogy megakadályozzuk a Sötétség győzelmét, és összekovácsoljunk egy ideiglenes szövetséget.

- Mi is erre gondoltunk – helyeselt Csenge.

- Öregszem, gyermekeim – szólalt meg csendesen Álmos. – A ködös látomások között könnyebben eligazodom, mint a ki nem mondott szavak között. Mire gondoltál, Kilián?

- Ha a Sötétség csak egyetlen Kiválasztottat is elfog, és elveszi tőle a medaliont, végünk van. Eljut ide, és a többi medaliont megszerezni már semmiség lesz neki. Ha birtokolja a hat Ajándékot, könnyűszerrel uralma alá vonhatja a nemrég újraegyesített Hetediket is. És ha a Csillag Kő az övé…

- … maga a Csillag sem állhat ellen neki – fejezte be Álmos.

- Akkor még fontosabb, hogy előkerítsük a tekercs első felét is – jegyezte meg Kámea.

- Ebben az esetben lássunk munkához – csapta össze a kezét Mirina. – A tekercs ügyét már lerendeztük. Médea, te próbálj kapcsolatba lépni a Sötétség valamelyik főemberével.

- Segítek neki – szólt közbe Karsa. Felesége egy bólintással nyugtázta a döntését.

- Kam, te utazz haza, ahogy megbeszéltük. Próbáld megkeresni a gyűrűket. Kilián, Kámea – fordult az említettekhez –, nektek, gondolom, nem kell részleteznem a tennivalóitokat.

- Ránk bízhatod, Mirina! – nevetett rá Kámea.

- Apa – fordult a nő huncut mosollyal Álmoshoz. – Jó lenne, ha páran kapnának néhány bátorító – vagy egyesek esetében figyelmeztető – álmot, vagy látomást.

- Nem kell aggódnod, kicsim – mosolyodott el a férfi. – Tekintsd elintézettnek!

- Én pedig ellenőrzöm a kristályokat – közölte Násfa. – És beszélek az ékkőfaragókkal. De most a legfontosabb, hogy kialudjuk magunkat.

A társaság szétoszlott. Rossz előérzet mérgezte álmukat, és tudták, hogy az elkövetkezendő napokban ez így is fog maradni.

* * *

A magas, fekete ruhába burkolózó férfi komoran szemlélte a táblát. Hiába alakult minden a tervei szerint, mégis elégedetlen volt. Tekintete a nagy asztal mellett felállított kisebb tábla felé vándorolt. Azon hét fekete-ezüst bábu állt, lábuknál fehér köd gomolygása jelezte, hogy tartózkodási helyük ismeretlen. A férfi felsóhajtott, és elfordult az asztaltól. Lába körül szürke füst gomolygott, ahogy egy eldugott, íves ajtó felé indult. Megérintette, és az hangtalanul feltárult. Sűrű, elemi sötétség uralkodott a szobában.

A férfi tétovázás nélkül belépett. Az ajtó halkan kattanva bezárult.

◦◦◦

A sötétség lágyan ölelte körül. A férfi ajkán felderengett egy mosoly árnyéka, de csak, hogy szinte azonnal el is tűnjön.

Ragyogó fénypázma zúdult le a semmiből, szétoszlatva az árnyakat. A fény rendületlenül áradt lefelé, egyre nagyobb körben véve át az uralmat.

A férfi felemelte a kezét, és a terjeszkedés megállt. A kör közepén hófehér alak bontakozott ki.

Az enyhén áttetsző, magas nő körvonalait sejtelmessé halványította a férfi számára érzékelhetetlen szélnek engedelmeskedő kékfehér ruha és az ezüst hajzuhatag mozgása. A derengő, magából a nőből áradó fény elmosta, elfedte az arcvonásokat. Csupán a színeváltó kék szempár ragyogott ékkőként. Most hidegen tekintett a férfira.

- Miért hívtál? – csendült fel a hangja.

- Az üzeneted után meglep ez a kérdés – a mély, sötét hang az ezüstöshöz hasonló hidegséggel válaszolt. – Magad mutattad meg, hogy Ármány hamarosan áttör a védelmeden, és a Szolga élni kezd!

- Az csupán figyelmeztetés volt. Valamit nagyon félreérthettél – a kék szemekbe gúny költözött.

- Akkor az üzeneted volt félreérthető – vágott vissza a férfi. – De elég a tiszteletkörökből. Hol vannak? Áruld el!

- Nem tudom.

- Hazudsz! – csattant fel a férfi. A levegő forrni kezdett körülötte. – Ha nem is mindegyiküket, de legalább néhányukat szemmel tartod!

- Miből gondolod? – a fényköd megsűrűsödött.

- Mert lehetőséged van rá. És ezt melyik anya nem használná ki? – csend borult a szobára.

- Néhányukról valóban tudok – ismerte el végül vonakodva a nő.

- Miért titkolózol? – a férfi hangja keserű volt. – Csak nem hiszed, hogy ártanék nekik? Ők hozzám is tartoznak!

- Én csupán védeni akarom őket!

- Igen? – horkant fel a férfi. Gúnyosan folytatta. – És kitől? Az apjuktól? Nem gyűlölhetsz annyira, hogy azt feltételezd, ártanék nekik! Nevetséges vagy.

- Attól – vágott vissza a nő, hasonló gúnnyal –, hogy az aggodalmad miatt Ármány felfigyel rájuk!

Hallgattak.

- Ez pár óra múlva már nem fog számítani – felelte a férfi rekedten. – A Szolga enélkül is megtalálja őket. És akkor még védelmük se lesz.

A nő megrázta a fejét.

- A tudatlanság biztonság. A Szolga még nem léphet át másik világba. Először itt fog keresgélni. Az őrség csak magára vonná a figyelmét. Kiszúrná, ha száz világ választja el tőle, akkor is. Olyan lenne, mint egy jelzőtűz.

- De a te módszered csak ideig-óráig biztosít védelmet.

- Bízom abban - vetett egy metsző pillantást a férfira a nő –, hogy amíg én feltartom Ármányt, kitalálsz valamit a Szolgának.

- Nahát. Tekintsem ezt munkamegosztásnak? – kérdezte a férfi gúnyosan. A nő komolyan, hidegen nézett rá.

- Én figyelmeztettelek. Csak rajtad múlik, hogy mikor kell elkezdenünk a „munkamegosztást”.

A fény felragyogott, és elmosta a nő alakját. A világosság folyamatosan fogyott, átengedve az előbb meghódított területet a sötétségnek. Végül az utolsó szikra is elenyészett. A férfi keze ökölbe szorult.

- Nem is hinnéd, hogy mennyire igazad van – suttogta. – Nem is hinnéd…

* * *

Lisestra feldúltan viharzott be a szobájába. Az ajtó hangosan bevágódott mögötte. Dühödten kezdett járkálni, szőke haja minden fordulónál meglebbent. Gondolatai haraggal telve örvénylettek, egyre csak az iménti megalázó incidens körül forogva.

A keze ökölbe szorult. Átkozott Hiador! Nem tudta, hogy ki és hogyan szivárogtatta ki neki a Sötétséggel folytatott magánbeszélgetése utolsó pár mondatát, de ha a kezei közé kapja az illetőt, a szerencsétlen elátkozta volna a fogantatása napját is.

Belerúgott egy földön heverő párnába. Az a levegőbe emelkedett, majd engedelmeskedve a kérlelhetetlen gravitációnak, zuhanni kezdett, és eltalált egy értékes vázát. Az edény hangos csörömpöléssel tört darabokra.

A sarokból halk taps jutalmazta a produkciót. A nő megperdült, készen arra, hogy minden dühét a betolakodóra zúdítsa.

A tervezett tiráda a torkán akadt. A sarokban ura állt, gúnyosan figyelve őt.

- Gratulálok – szólt lágyan. – Nem mindennap látlak téged dühöngeni, Lisestra. Mi fordított ki ennyire magadból? – a szemén látszott; pontosan tudja a választ.

A nő összeszedte magát. A tőle telhető legnagyobb nyugalommal válaszolt.

- Baj lehet a palotával uram. Alighanem elöregedett. Ezeken a lyukacsos falakon minden kihallatszik.

- Köszönöm, hogy figyelmeztettél erre a nem éppen jelentéktelen apróságra. Ha már te voltál az első, aki ezt felismerte: tegyél róla, hogy megváltozzon – adta ki az utasítást a férfi. A gúnyos mosoly továbbra sem tűnt el. A nő meghajolt.

- Igyekezni fogok, nagyuram.

- Helyes – a férfi alakja halványodni kezdett. – Most pedig gyere a szobámba! – az alak eltűnt. A nő mélyeket lélegezve próbált megnyugodni, és az ajtó felé indult.

◦◦◦

- Gyere közelebb.

Lisestra a táblához sétált, és elakadt a lélegzete. Tekintete végigfutott a folyton mozgó bábukon.

- Csodálatos – suttogta áhítattal.

- Igen – a nő összerezzent. A férfi zavartalanul folytatta. – Sajnálattal látom, hogy pozíciót vesztettél. A legutóbbi játszmád rosszul sült el, nem igaz? Hiador csúnyán legyőzött. Emlékeim szerint most először. Nem hittem volna, hogy ennyire húzódozol az anyaságtól, Lisestra.

- Csupán az apa személye vethet fel kifogást – préselte ki a nő magából a választ.

- Mindig kíváncsi lettem volna egy olyan utódra, akiben keveredik a két királyi család vére – merengett félhangosan a Sötétség. – No persze, ha neked kifogásaid vannak ez ellen… - nem fejezte be a mondatot. Élvezettel figyelte a nő kínlódását. Lisestra meghajtotta magát.

- Ismersz engem, nagyuram.

- Igen – a fekete szemek sötéten, nyugodtan fürkészték a nőt. – Ismerlek.

A férfi felemelt egy karcsú bábut, és tűnődve forgatta. Lisestra megbabonázva figyelte a hosszú, sápadt ujjak játékát.

- Tudtad azt - kérdezte a Sötétség –, hogy a bábu pusztulása a személy halálát is okozza? Milyen sajnálatos, hogy ez csak azokkal működik, akik legalább színleg engem szolgálnak – éles pillantást vetett a nőre. Lisestra szédült. Valamiért biztos volt benne, hogy ura az ő bábuját tartja a kezében. Végül erőt vett magán, és büszkén felszegte a fejét. A Sötétség szemébe nézett, és merészen megkérdezte:

- Mit kívánsz elérni ezzel, uram?

A férfi elmosolyodott, és visszatette a bábut az asztalra.

- Ismerlek, Lisestra. Olyan küldetést akarok rád bízni, amire jelenleg csak te vagy alkalmas. A Kiválasztottaimnak így is túl sok a dolga, a királyi családból pedig senkinek sincs elég hatalma ehhez.

- Akkor miért…? – villant meg a nő szeme.

- Elfelejtetted, hol a helyed – válaszolta hidegen a férfi. – És úgy látom, még most sem tanultad meg…

A nő villámgyorsan kapcsolt.

- Bocsáss meg uram! – térdelt le. – Eszembe se jutna felelőségre vonni téged, csupán nem értettem…

- Elég – intett a férfi. – Állj fel! – miután a nő engedelmeskedett, hidegen folytatta. – Nem, valóban nem jutott eszedbe. De az első próbálkozásokat megtetted. Szeretem, ha az embereim önállóak, de a lázadásnak még csak az árnyékát sem tűröm! Világos voltam?

A nő bólintott. A férfi folytatta.

- Tudom, hogy mire vágysz – a mosolya késként villant meg. – Potestas vitae necisque. Hatalom élet és halál fölött. Ha teljesíted a feladatod, a győzelem után megkapod.

- Mit kívánsz tőlem?

A férfi a különálló, kicsiny asztalka felé intett.

- Keresd meg a Gyermekeket! Tudni fogom, ha sikerrel jártál – intett, hogy a nő távozhat.

Lisestra kilépett a folyosóra, és fújt egy nagyot. Kétségbeesetten nézett maga elé. Keresse meg a Gyermekeket? Jó vicc! De ha kudarcot vall, ura gondoskodik róla, hogy hamarosan a sajátjára is vigyázhasson… Kirázta a hideg. Gyors léptekkel a kínzókamrák felé indult. Meg kellett nyugtatnia az idegeit.

* * *

Teljes erővel tombolt a vihar. Vad szél zúgott át a tájon, tövestül csavarva ki a fiatal fákat, és törve le a szívósabb idősek ágait. Villámok cikáztak, és az eső nem egyszerűen zuhogott; valósággal ömlött, akárha beköszöntött volna a második özönvíz. Igazi ítéletidő volt.

Egyetlen helyen uralkodott nyugalom. A vihar szívében nem csapdostak a villámok, nem hullott egyetlen vízcsepp sem és a szél sem moccant. Az alacsony dombon álló sötét alak is mozdulatlan volt.

Az égből egy betegszürke sugár vágódott alá, és egyenesen a csuklyásba fúródott. A férfi aurája a sugárral megegyező színekben ragyogott fel. Hátrahajtott fejjel, tébolyultan felnevetett, majd parázsló szemmel megfordult. Végigpásztázta a tájat. Lefelé indult a dombról, és amerre lépett, semmivé foszlott az élet, holtan estek össze az állatok, és elkorhadtak a növények, terméketlenné vált a föld. A férfit mindez nem érdekelte; határozott, szilárd léptekkel haladt, ám egy váratlan esemény megtorpanásra késztette.

Fekete köpenybe burkolózó, magas férfi tűnt fel a domb alján; mintha egyenesen a sötétségből öltött volna testet. Éjszínű haja a vállára omlott, eggyéolvadva köpenyével, így nem lehetett megbecsülni a hosszát, a fehér bőrű arcban lángoltak a szénfekete szemek. Tömény gyűlölettel és megvetéssel nézett a csuklyás férfira. Az kegyetlenül elmosolyodott, és megszólalt.

- Á, a fogadóbizottság! Bevallom, számítottam valami hasonlóra, de azt legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy személyesen maga a Sötétség jön elém. Csak azért fáradtál ide, hogy elpusztíts?

A Sötétség hidegen elmosolyodott.

- Én nem téged akarlak eltaposni, hanem a gazdádat. Elvégre a Szolgát elintézi egy másik szolga, nemde? Akkor minek fáradjak egy jelentéktelen féreggel?

- Nagy szavak! – vágott vissza a férfi. – Csak nem félsz? Félsz bevallani, hogy nem bírsz el egy egyszerű halandóval?

A Sötétség megvetően végigmérte.

- Megölhetnélek, vagy kristályba zárhatnám a lelkedet, de mire mennék vele? Kissé szűkében vagyok ugyan az időnek, de az nyerésnek túl sok, haladéknak viszont túl kevés lenne. Különben is – tett rá még egy lapáttal – ahogy azt már elmondtam az előbb: tudhatnád, hogy sosem fáradok személyesen agyoncsapni egy férget. Arra tartok mást.

A férfi eltorzult arccal sziszegte.

- Milyen büszke valaki! Majd meglátjuk, akkor is így beszélsz-e, ha a késemet valamelyik gyermeked torkára rakom!

A Sötétség arca elkomorult. Pokoli düh villant fel a szemében, de csak, hogy a következő percben átadja magát a hideg nyugalomnak.

- Gratulálok. Elérted, amit akartál. Ezekért a szavakért keservesen meg fogsz fizetni!

- Csak nem? – gúnyolódott a férfi. – De minek is törődöm veled! Hisz már tisztáztuk: nem árthatsz nekem – folytatta volna az útját, de a Sötétség megelőzte. Felemelte a kezét, mire éjszín falak szöktek a magasba a domb körül, majd összezárultak, és a föld alá is lenyúlva, tökéletes gömböt alkottak. A férfi dühösen ordított fel.

- Mit művelsz? Hogy képzeled?

A Sötétség gúnyosan elmosolyodott.

- Nem az én dolgom megölni téged. Ismerem a korlátaimat. Csak egyvalaki szakíthatja el végtelenül ismétlődő, egyre torzuló életed fonalát, és az a valaki – legmélyebb sajnálatomra – nem én vagyok. De örömmel fogom végignézni a halálodat… Viszont, mint már említettem, kissé szűkében vagyok az időnek. Ez a fal majd feltart addig, amíg a terveim beérnek.

- Rohadj meg a pokolban! – fröcsögte a börtönbe zárt férfi. –Foglak még a porban fetrengve látni! Elégtétellel nézem majd végig, ahogy a Mesterem megtöri a büszkeséged, míg végül sírva fogsz könyörögni a halálért!

- Én a helyedben nem élném bele magamat ebbe – felelte hidegen a Sötétség. – Gondoskodom arról, hogy a vereségem esetén ne élvezhesd sokáig az életet. Ebből már jól nem jöhetsz ki. Ha győzünk, te meghalsz; ha vesztünk, ne aggódj, még lesz időm elpusztítani a lelkedet. Akkor már úgysem fog számítani semmi – elmosolyodott. – A helyedben imádkoznék, hogy mi győzzünk. Úgy jobban jársz – a Sötétség sarkon fordult, és eltűnt. A bebörtönzött férfi dühös, tébolyult, nem emberi ordítása túlharsogta a vihart, és még sokáig zengett a pusztában…