5. Válogatás nélül ölni

Svea és Leif nyugatnak tartottak a szárazföld felé. Leif szokatlanul hallgatag volt, s mióta elmenekültek nem szólt egy szót sem. Svea néha rámosolygott a fiúra, csak hogy bíztassa, ám a fiú csak szomorúan nézett vissza rá.
- Mi a baj, Leif? – kérdezte, mikor rájött, hogy a mosolygással nem ér el semmit.
- Az egész az én hibám! Mindenről én tehetek! Én okoztam a falu pusztulását!
- Nem, ezt verd ki a fejedből! Nem a te hibád! Te csak azt tetted, amivel az istenek megbíztak. Nem te gyújtottad fel a falut, és nem te ölted meg az anyádat!
- De mit számít ez, mikor mindenki, akit ismertem és szerettem halott, és nincs többé otthonom? - kiáltott fel a fiú, s a hangjában a legsötétebb kétségbeesés volt hallható.
Svea is sötéten meredt maga elé. Neki sem volt könnyű lenyelnie ezt a szörnyűséget.
- Igen, ez valóban igaz, de gondolj arra, hogy ők is meghaltak mindannyian általad. - mondta csendesen.
- Te hogy menekültél meg, Svea?- kérdezte hirtelen a fiú.
- Épp a szokásos rituálékat végeztük, én és a többi pap, mikor meghallottuk a kiabálást és a sikoltozást. Kirohantam a templom elé, és megláttam az égő házakat és az egész káoszt. Visszarohantam, és mindenkit felszólítottam, hogy meneküljön, aztán a templom istállójába mentem, ahol eloldoztam a lovam, és én is menekültem. Aztán veled találkoztam.
- A többiekkel mi lett?
- Nem tudom.
Az este leszálltával egy közeli faluba értek, ahol a templomba mentek. Svea bezörgetett az ajtón, mire egy fáradt hang szólt ki:
- Ki vagy, és miért háborgatod Odin papjainak esti imáját?
- Kérlek, eressz be, segítségre van szükségem!
- Ki vagy?
- A nevem Svea, és Tyr papnője vagyok!
Csend lett az ajtó mögött, majd hirtelen kinyílt az ajtó, és egy ötvenes forma férfi állt előttük. Megnézte magának a vendégeit, majd így szólt:
- Kerüljetek beljebb. Ki ez a fiú?
- A fiú Tyr hadisten ígéretének megtestesülése! A neve Leif!
- Értem. Kérlek, várjatok egy kicsit, amíg befezezzük a szertartást, utána pedig megmutatom a szobátokat.
Fél órát várakoztak csendben a templom ajtaja mellett, majd a szertartás végeztével a főpap odalépett hozzájuk, és mélyen meghajolt előttük.
- Bocsássatok meg az udvariatlan viselkedésért, de tudjátok milyen a világ, mióta idejöttek a Jövevények.
- Megértjük, ne mentegetőzz. - mondta Svea egy kedves mosollyal.
- Gyertek, megmutatom a szállásotok.
Kivezette őket a templomból, melyet egy folyosó kötött össze a papok szállásával.
- Mit tettek az Idegenek, hogy ennyire nem bíztok senkiben?- kérdezte Leif.
- Sok szörnyűséget. Példának okáért egyszer, mikor épp áldozatot mutattunk be, berontottak ide, és megszentségtelenítették Odin oltárát, és ledöntötték a szobrát. Vagy épp Thor papjának hazudták magukat, és lemészárolták a papságunk felét, a templomot pedig kifosztották.
- Ez rettenetes!
- Micsoda gyalázat! Ezért a legszörnyűbb büntetés járna! Hogy merészelnek az isteneink ellen fordulni? Hogy mernek kezet emelni a szentségeinkre!
- Kérlek, ne háborogjatok ezen! Az istenek majd megbüntetik őket.
- Az istenek már el is kezdték a büntetés kiosztását, mivel elküldték Leifet! Ő a bosszújuk eszköze!- mordult fel Svea, a fejével a mögötte haladó fiúra bökve. A pap is a gyerekre nézett, majd kételkedve megszólalt:
- Bocsáss meg, de nem hiszem, hogy ő lenne az istenek küldötte. Nem tűnik túl erősnek és képzettnek.
- Pedig elhiheted, hogy így van. Ha az Idegenek idejönnek legközelebb, akkor a fiú majd megmutatja, hogy nem hazudok.
Leifnek nem esett jól a pap szavai, de tudta, hogy igaza van. Valóban nem volt harcos kinézete. Svea viszont már vette a levegőt, hogy a gyerek érdemeit bizonyítsa, ám Leif cseppet sem vágyott az értelmetlen szócsatározásra, így elkapta a leány csuklóját és figyelmeztetően megszorította, aki erre meggondolta magát, és lassan engedte ki a belélegzett levegőt.
Kényelmes szállást kaptak a papoknál, és úgy tűnt egy ideig nyugtuk lesz. Sveának újra lett munkája, bár most nem Tyrt, hanem Odint szolgálta, de hát ez mellékes. Leif is nyugalomra lelt, sőt egy mesterre is, aki megtanította neki a kardforgatás különféle fogásait. A mestere egy volt katona lett, aki belefáradt az örökös harcba, és inkább papnak állt. Egy nap a fiú épp a kardját tisztogatta, mikor valaki megszólította:
- Szép kardod van, fiú!
Leif meglepődve kapta fel a fejét a mély férfihangra, s meglepődve nézett fel. Egy ötvenes évei felé közelítő férfi állt előtte. Kék szemeiben keménység ült, s nem hasonlított a papokra, bár a papok öltözékét viselte magán.
- Köszönöm- morogta a fiú megilletődötten.
- Látom, szereted a kardod, bár nem igazán tudsz vele bánni.
- Honnan tudja?- kérdezte riadtan a gyerek.
- Onnan, hogy maradtak még rajta rozsdafoltok és ujjlenyomatok, no meg nem megfelelő anyaggal tisztítod a pengét.
Leif látta, hogy tényleg nem így kéne tisztítani a pengét.
- Valóban nem tudom, hogyan kell egy kardot megtisztítani.
- Megmutatom, hogyan kell tisztítani a kardodat, csak előbb hozz néhány új rongyot.
A férfi, mikor végzett a tisztítással visszaadta a kardot, és így szólt:
- Most pedig szeretném látni, hogyan tudod használni.
- Nem nyilvánvaló?
- Akkor meg miért hurcolászod magaddal ezt a fegyvert?
- Mert…
Leif nyelvén ott volt már a válasz, hogy ez Tyr kardja, és csak akkor tudja használni, amikor az Idegenekkel küzd, ám egy hang megszólalt benne.
- Csend!- hallotta a parancsot a fejében.
- Nos?- kérdezte a férfi.
- Mert ez maradt meg nekem egyedül a családomtól.
- Vagy úgy. Ha akarod, én szívesen megtanítom neked a fegyverforgatás rejtelmeit.
- Valóban? Tényleg megtenné?
- Igen.
- Köszönöm.
- Nincs mit.
Így a fiú nekilátott a tanulásnak. Nemcsak a kardot, de más fegyvereket is meg tanulta használni. Svea pedig dicsérő szavakkal illette a fiút.
- Jó, hogy elfogadtad annak a papnak az ajánlatát.
- Igen, de van benne valami különös. Nagyon keményen és durván harcol. A papok azért nem ilyenek.
- Igen, valóban. Tudod, megkérdeztem a főpapot, ő mondta, hogy korábban harcos volt, s csak néhány éve tagja a papságnak.
Egy nap érdekes eseménynek lehettek tanúi a főpap, és Leif mestere. Épp a piacon voltak, mivel néhány dolgot be akartak szerezni a következő áldozatbemutatáshoz, amikor egy eléggé kapatos társaság jött ki a kocsmából, mely előtt elhaladtak. Az egyik fiatalember nyíltan rábámult Leifre, aki a papok mögött haladt, s hogy a fiú is értse, amit a mellette lévő három másik társának mond, jó hangosan így szólt:
- Nézzétek ezt a kis vakarcsot azzal a nagy karddal! Vajon hogy nem szakad le a háta, mikor cipelni? Nem nézem valami könnyűnek.
A többiek is elkezdtek a fiúval élcelődni, s a gyerek nem tudta nem meghallani ezeket a különféle lebecsmérlő kijelentéseket, melyeket róla, meg a kardról mondtak.
- Hagyjátok!- szólalt meg egy vörös hajú fiatalember, aki a legrészegebbnek tűnt a társaságban – Lehet, hogy nem is igazi, csak valami utánzat, azért bírja el.
- Valóban - szólalt meg a harmadik,- Lehet, hogy tényleg nem valódi. De akkor minek cipeli? Harcosnak képzeli magát talán?
- Annak tényleg csak képzeli, mivel olyan kis nyamvadt, hogy egyből elvérezne, ha igazi csatába küldenék!
Ezen a társaság jót nyerített, de Leif dühe az egekbe szökött. A kard is megérezte a haragját. Kezdett eluralkodni rajta a kard által sugalmazott, lassú, hideg érzés, s kiölt belőle minden józan gondolatot. Lassan a kardért nyúlt, s megfordult. Megnézte magának az ellenfeleit, majd egy gúnyos, lenéző mosollyal elindult feléjük. Menet közben kihúzta a kardját. A fiúk nem ijedtek meg, hanem válogatott sértéseket vágta a fiú fejéhez. Az egyik pap látta, a gyerek megtorpanását, és megbökte a társát.
- Mire készül?
- Arra, hogy megtorolja a sérelmét. Ezt tennénk mindannyian. Nézzük, tényleg az-e, akinek a papnő mondta. Lássuk, mit tud az a híres kard.
Ezek után nem szóltak, csak némán figyelték a fiút. Leif, mikor a fiúktól csak ötlépésnyire volt, leszegte a fejét, majd a léptei megnyúltak, s kétlépésnyi távolságból ugrott. A levegőben csinált egy szép szaltót, majd a csodálkozó társaság legnagyobb rémületére, még a levegőben levágta a vörös hajú fiú fejét. A fej a porba hullott, s ő pedig szépen leérkezett a földre, s visszanézett a fiúkra, hogy bezsebelje a támadásának a reakcióit. Látta, a borzalomtól elnyíló szemeket, s a védekező reakciókat, s a hátrálást. Az árusok is, akik a kocsma előtt, vagy amellett árulták a portékáikat, és látták a támadást, megijedtek.
- Na, még mindig azt hiszitek, nem tudom használni a kardot?- kérdezte Leif hidegen.
- Ne… Nem.
- Akkor jó, mert most ti jöttök!
Azzal ugrott, s két perc múlva már csak a lefejezett testek és a vér emlékezetett arra, hogy itt egy Kiválasztottat megsértettek. A fiú visszarakta a kardot a hüvelyébe, és a papok felé indult.
- Te jó ég, ez a gyerek nem az, aminek látszik!
- És a kardja sem akármi! Most már elhiszem, hogy ő a Kiválasztott. A papnő igazat mondott- suttogta maga elé a főpap.
- De azok a fiúk, nem az Idegenek közé tartoznak!
- Valóban nem, de úgy látszik akár Idegen, akár nem a sértegetést megtorolja! Te nem így tennél?
- De, csak azt nem értem, akkor hogyan tudta használni a kardot. Azért nincs annyira jó, hogy ilyen mutatványt csináljon- morogta Leif mestere, ám a főpap nem válaszolt neki.
Ő is elgondolkodott ezen a kérdésen, hiszen látta már néhány edzését Leifnek, és tudta, hogy erre a kard mágiája nélkül nem lett volna képes. Vagy mégis? Lehet, hogy Tyr hadisten lelkének egy része beleköltözött a fiúba, mikor először érintette meg a kardot? Csendesen figyelte a fiút, aki olyan volt, mint mindig, de most valami baljós aura áradt belőle. Nem értette a dolgot.
Leif felemelt fejjel ment előre, nem nézett se jobbra, s balra, de hallotta, hogy néhányan megilletődötten tapsolni kezdtek. Amíg megvettek néhány marhát a kereskedőktől, figyelte a fiút, aki egész idő alatt maga elé meredt, de a baljós aura már szertefoszlott körülötte. Illedelmesen félreállt az útból, mikor elindultak, pár lépést lemaradva követte őket. Látszott rajta, hogy gyötrődik a közelmúlt eseményein, és szeretne kérdezni, de tudta, hogy erre senki sem tudna válaszolni neki, csak a hadisten. A főpap megsajnálta, ám a nyilvánosság előtt nem mutatta ki sose az érzéseit, pedig szerette volna megölelni a szorongó fiatal harcost, de ennek nem itt és nem most van az ideje. Csendesen tértek vissza a templomba.