6. fejezet Megbízó és megbízott találkozása

Aznap este Leif, mivel még mindig a történtek hatása alatt volt, és a szorongása egyre csak fokozódott, úgy döntött sétálni indul. Szép, holdvilágos este volt, mikor kilépett a templomból, s elindult a közeli sziklás hegyek felé. Vele volt a kard is. Útközben végiggondolta az eddigi küzdelmeit, és a karddal való találkozását. Vajon nekiszánták a kardot, vagy csak a véletlen műve, hogy ő találta meg? Miért van rá, olyan hatással, amilyen hatással van? Miért kell ölnie, ha felbosszantják, vagy ha egy Idegennel kerül szembe? Vajon miért olyan jó érzés ölni, mikor használja a fegyvert, és miért van mégis bűntudata ezek miatt? Na meg a legutóbbi esete! Azok a fiúk nem Idegnek voltak, mégis megölte őket, pusztán azért, mert lebecsmérelték őt, meg a kardot! Lehet, hogy amióta megtalálta a kardot, és megérintette, azóta nem ura többé a cselekedeteinek? Mostantól ő már csak egy báb, és a kard uralkodik fölötte és irányítja? Ha így van, akkor jobb, ha megszabadul ettől a kardtól! Nem szabad még egyszer megtörténnie ezeknek a szörnyűségeknek!
Haladt a kanyargós ösvényeken, s lenézett a mélybe. Alatta feneketlen szakadék tátongott, s a gyerek úgy döntött jó nyughely lesz ez a kardnak. Kivette a hüvelyéből, s maga elé tartotta. Nézte a szépen fényezett pengét, a remek markolatot, s eszébe jutott, hogy hány embert ölt meg ezzel a karddal, és hány családnak okozott ezzel szomorúságot. A peremhez lépett, kinyújtotta a kezét, és elengedte a markolatot. Nézte a kard zuhanását, amíg el nem tűnt a szeme elől, s tudta, hogy jól döntött. Így legalább nem lesz több gyilkosság, rémálom és megbánás. Elfordult, s indulni akart, de ekkor egy hang rászólt:
- Leif!
A fiú rémülten fordult meg. Előtte egy harminc éves, szőkésbarna hajú, barna szemű férfi lebegett a levegőben. A jobbja hiányzott, s a baljában ott szorongatta a kardot. Leif rémülten hátrált két lépést, s tudta, kivel áll szemben. Tyr hadisten!
- Csalódtam benned, gyerek! - szólalt meg a férfi. - Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen felbontod a velem kötött szerződést.
- Mi… miféle szerződést? Miről beszélsz?
- Emlékszel, amikor először megérintetted a kardom, és aztán villám sújtotta a jobbod?
- Igen.
- És a sebedre emlékszel, mely a csuklódtól a válladig húzódik, és egy felfelé mutató nyilat ábrázol?
- Igen.
- Akkor kötötted meg velem a szerződést! A jel a karodon, a szerződés pecsétje.
- De én ezt nem akartam!- kiáltott fel a fiú.
- Akár akartad, akár nem, te találtad meg a kardot, és mivel megérintetted, és megpecsételődtél, te vagy a Kiválasztott a feladatra.
- Arra, hogy mindenkit megöljek, aki az utamba áll?
- Nem. Arra, hogy elpusztítsd az új hit terjesztőit, és megmentsd, magad, az isteneket és a néped a Ragnaröktől!
- De miért én? Hisz én nem vagyok harcos! Én nem tanultam semmiféle fegyvert forgatni, mert…
- Mert gyűlölöd a fegyvereket, ugye? Mert végig nézeted a testvéreid pusztulását kicsi gyermekkorodban, igaz? - kérdezett vissza szigorúan az isten.
- Igen - suttogta maga elé megtörten Leif. – Én nem akarok többet ölni! Én nem tudok ölni!
- De tudsz te ölni, hisz minden ősöd ezt tette! A véredben van az ölés, ahogy a ragadozókéban! De sajnos van benned egy rossz emlék, ami megakadályoz abban, hogy ölj! Ezért nem tudod használni a kardomat sem.
- Tessék?- kapta fel a fejét a fiú- Ezzel azt akarod mondani…
- Igen, azt akarom mondani, hogy azért ölted meg azokat a fiúkat, mert nem tudsz bánni a kardom hatalmával- bólintott szenvtelenül a hadisten. A kard pedig érzi a gyengeségedet, és ki is használja.
- Mit kéne tennem, hogy ezt kiküszöböljem?
- A benned lévő rossz emlékeket ki kell irtanod magadból, másképp a kard lesz az irányítód, s te csak egy gyenge báb.
Leif riadtan nézett a férfira, s azon tűnődött vajon honnan tudja, hogy ő is épp ezen gondolkodott idefelé jövet?
- Na, mi a baj, fiú? Csak nem képzelted volna, hogy nem tudom, min törted a fejed, mikor idejöttél? Hiszen azért vagyok itt, hogy a kérdéseidre válaszoljak, és eloszlassam a kétségeidet.
- Rendben, akkor kérdezek. Miért választottál engem?
- Nem én választottalak, hanem a kard. Én csak megerősítettem a választását, mikor megbélyegeztelek.
- De vajon miért? Én nem vagyok harcos, és nem is tudok ölni.
- Nekünk nem egy képzett harcos kell, aki ismer minden szabályt, hanem egy olyan, aki pont az ellentéte, mert őt nem köti semmi. Meg aztán mostanság kezd felhígulni a harcos szakma és idegen eszmék és vágyak kezdik fertőzni.
- Hogy érted ezt?
A hadisten keresztbefonta a melle előtt a karját, lehajtotta a fejét, majd fel-alá kezdett sétálni, s közben beszélt:
- Nos, mostanság a harcosok nem elégszenek meg azzal, hogy legyőzik az ellenfeleiket, hanem egymást is túl akarják szárnyalni. Már nem tudnak csapatban dolgozni, hanem külön utakon járnak, szemmel tartják a vetélytársaik győzelmeit, és ők ennél nagyobb tettekre vetemednek, bármennyire aljas vagy mocskos is legyen az a munka, amivel elérik azt. Ha pedig egy társukat sorozatos kudarcok érik, vagy ha egy kényúr kegyvesztettjévé válik, netán meghal, akkor titkon örülnek, hogy ők mennyivel jobban dolgoznak, és abban reménykednek, hogy ez velük nem történik meg. A saját hittestvéreiket is meggyilkolják, de az Idegeneket nem bántják, sőt hozzájuk csatlakoznak, és segítenek nekik a harcukban.
- Ez borzalmas!
- Igen -bólintott szenvtelenül az isten.
- Mondd csak ezek miatt választottál engem? Ezért akartad, hogy ne egy képzett harcos legyen a nép megmentője?
- Pontosan. Nem akartam, hogy tovább növekedjen a gőgjük, és az elbizakodottságuk. És most dönts, fiú! Vállalod továbbra is a feladatodat, vagy sem? Hajlandó vagy legyűrni minden rossz érzésedet a harc iránt?
Leif fejében hirtelen újra átélte azt az éjszakát, ami az Idegenekkel való első találkozása volt. Lehetett vagy ötéves, mikor egy éjszaka kiabálásra, sikolyokra és füstszagra riadt. Rémülten nézett körbe a szobában, ahol a szüleivel és az akkor nyolc és három éves testvéreivel aludtak. A szülei helye üres volt, s a nyolc éves nővére és a három éves öccse a ház egyik sarkában kucorgott, és rettegve néztek a szoba bejáratára, ahol egy alak állt. De nem volt ismerős. Ösztönösen hátranyúlt a késéért, hogy megvédhesse megát. Ezt a támadó is észrevette, mert, megmozdult felé, s a következő pillanatban éles fájdalom nyilalt bele a baljába és meleg nyúlós folyadék kezdett a bal vállán csorogni. A nővére erre felugrott, és odakiáltott az alaknak.
- Hagyd békén az öcsémet, te mocsok!
Erre az ismeretlen felé fordult, s egyetlen jól irányzott csapással lefejezte. A holdfényes estében eszelős sikoly hallatszott, de hirtelen az is elhalt, mivel az idegen észrevette a kisebbik testvért, s vele is végezni akart. Leif ezt nem hagyhatta. A késével a kezében felugrott, s a gyilkos felé ugrott. Mikor bele akarta döfni a hátába a kést, annak a pengéje fémes csikordulást hallatott, amikor érintkezett az ellenfél hátával. A fiú nem értette, s rémülten figyelte, ahogy a másik felé fordult, majd egy hatalmas pofonnal leterítette. A fiú a padlóra esett, és érezte, hogy felszakadt szája vérezni kezdett. Megrémült, felugrott, s kimenekült az éjszakába. Még hallotta az öccse kiáltását, majd a támadó nevetését. A házukból kilépve csak elmosódva látta, hogy a faluja félig elpusztult, de nem látta az embereket. Vad, állatias ösztönöktől hajtva rohant, minél messzebb ettől a helytől, mely pokollá változott. A házuk mögötti erdőbe menekült, s nem is került elő hajnalig.
Tyr hangja hozta vissza a valóságba.
- Nos, hogy döntöttél?
- Mi lesz akkor, ha nem vállalom?
- Akkor meg foglak ölni! Mivel ismered a kardomat, és használtad is, nem maradhatsz életben! Nem árulhatod el az isteneket!