13. fejezet  Az Ellenség

Ritva és Vidar eközben elérték az erdőt. Óvatosan haladtak a fák között, s igyekeztek az árnyékban maradni, s hátukat szorosan a fák törzséhez nyomták. Az erdő csendes volt, csak a csillagok ragyogtak a fejük felett. A csend baljóslatú volt. Ritva és Vidar mielőtt elhagyták volna épp aktuális fedezéküket, óvatosan körbenéztek minden irányba.
- Ez nagyon nem tetszik nekem, Ritva! – suttogta Vidar, mikor már az erőd közelében jártak.
- Nekem se. Túl gyorsan és túl könnyen megy minden. Mikor délelőtt itt jártunk jobban őrizték a helyet. Vajon miért?
- Mert nappal nyilván nagyobb errefelé a nyüzsgés, és jobban tartanak a támadástól, mint éjjel. Ne ácsorogjunk itt sokáig, haladjunk!
Azzal tovább indultak, s hamarosan elérték annak a sziklának az alját, ahová az erőd épült. Megvetették a hátukat, s vártak pár percet, de közben feszülten hallgatóztak az erőd felé. De nem hallottak semmit.
- Most jön a móka nehezebbik része. Úgy kell feljutnunk az erődhöz, hogy ne vegyenek bennünket észre - mondta Ritva.
Vidar elszántan bólintott.
- Készen állsz?
- Igen.
- Indulás.
A két harcos futva indult el a meredek hegyi úton. De alig tettek néhány métert, mikor a sötétségből két alak bontakozott ki. A fiatalok megtorpantak, és támadóállásba álltak, s közben az villant át az agyukon, hogy lebuktak. De a két alak ekkor az anyanyelvükön és a nevükön szólította őket.
- Ritva! Vidar!
A két harcos megmerevedett, mikor meghallotta a mély férfihangokat. A félhold ekkor kibújt a felhők közül, s gyenge, sápadt fényében egy idős és egy nála talán húsz évvel fiatalabb férfit pillantottak meg. Az öreg hatalmas kalapot hordott, és egy hatalmas lándzsára támaszkodott bot helyett. A fiatalabb szálegyenes tartású, vörös hajú kékeszöld szemű férfi volt. Az övében egy harci pörölyt viselt. Mindkettőjükről sugárzott a méltóság és a nyugalom. Ritva és Vidar összeszűkült szemmel, kissé oldalra fordulva vizsgálta őket, támadásra készen. Az idősebb férfi lassan elmosolyodott ezen a reakción.
- Nana! Csak nem akartok megküzdeni azokkal, akik Kiválasztottá tettek benneteket?- kérdezte szelíden.
A két harcost erre kiverte a hideg verejték. Hirtelen rádöbbentek kik állnak előttük.
- Egek!- suttogták maguk elé, s megkövülten bámultak Odinra és Thorra.
- Rég találkoztunk, Vidar. Remekül nézel ki - mondta a fiatal férfi.
- Köszönöm- morogta megilletődötten a fiú.
- Nem azért jöttünk, hogy bájcsevegjünk, fiam. Nekünk is meg kell tennünk azt, amit a testvéred már megtett a saját Kiválasztottjával.
- Mi történt Leiffel? Ugye jól van?- adott hangot az aggodalmának Ritva.
- Nyugalom, kislány, a fiúval minden rendben van. Él még- sietett a válasszal Odin.
A lány nem tudta visszafojtani a megkönnyebbülés sóhaját. A két isten egy pillanatra egymásra villantotta a szemét. Ám aztán Odin így szólt:
- Sürget az idő minket. Igyekeznünk kell.
Oda léptek a harcosaikhoz és ugyanúgy megújították velük a szerződést, ahogy Tyr tette Leiffel. A két fiatal pár perccel a vér megivása után elájult.
- Jól van, megvárjuk, amíg magukhoz térnek. Eddig minden rendben ment- morogta Thor.
Néhány perc múlva Ritva és Vidar magukhoz tértek, s értetlenül néztek az istenekre, de hamar összeszedték magukat.
- Menjetek, nagy út áll még előttetek, s a nap hamarosan felkel. Ha elég gyorsak lesztek, elkaphatjátok a hajnali szállítmányt az erődbe a nyugati oldalon - szólt Odin, s a két isten köddé vált.
- Akkor hajrá. Én szeretnék csata nélkül bejutni ebbe az átkozott tákolmányba - morogta Vidar, aki még gyengének érezte magát.
Talpra álltak, s indultak, hogy megkeressék a nyugati oldalt.
Leif eközben magához tért. Mikor kinyitotta a szemét éles fény világított a szemébe, s ez arra késztette, hogy ismét becsukja. Megpróbált megmozdulni, de csak a csuklóját sikerült. Nem esett kétségbe. Valami megsúgta neki, hogy vagy megkötözték, vagy megláncolták. Azonban nem volt annyira kíváncsi, hogy meg is bizonyosodjon arról, hogy tényleg igaza van-e. De a következő mondatra már kinyitotta a szemét.
- Nagyon örülök, hogy magadhoz tértél, mivel lenne hozzád jó néhány kérdésem, amikre válaszolnod kell- hallotta az anyanyelvén. Meglepődött, hiszen régen nem hallott senkit, aki Idegen így hozzászólni. Kinyitotta a szemét, s egy ötvenes, szálegyenes fekete hajú, és szakállú férfit látott maga előtt. Vérvörös köpenye alól néha kivillant a páncélja.
- Mert mi lesz, ha nem felelek?- kérdezte mogorván
- Akkor meg fogsz halni, és ezzel foglak megölni.
Azzal felmutatta Tyr kardját. Leifet kiverte a halálos verejték. Hogy lehetséges az, hogy van valaki más is, aki meg tudja érinteni, és fel tudja emelni a kardot? Hiszen eddig senki sem tudta ezt rajta kívül. Vajon a mágiáját is tudja használni? Ha igen, akkor neki lőttek. Ha túl is éli a kardot, amiben kételkedett, hiszen ismerte az erejét, akkor Tyr fogja megölni, mivel cserbenhagyta, s valaki más kezébe adta a fegyvert. Nem, ezt nem hagyhatta. Nem szabad, hogy megtörténjen. A hadisten nekiadta a kardot, ő a Kiválasztott, és nem ez az Idegen.
- Mit akarsz tőlem?
- Azt hogy mondd el, hogyan lehet használni ezt a kis szépséget.
- Ahogy minden más kardot- vont vállat a fiú, de egy hideg érzés kezdett felkúszni a gerincén, és egy rossz előérzete támadt. Rettegve és gyanakodva várta a következő kérdést.
- Igen, de én az erejére kérdeztem rá. Azt hiszed, nem tudom, milyen erők rejlenek benne?
- Abban a kardban nincs semmi különleges. Ugyanolyan, mint a többi.
- Nem. Mikor hozzáértem, védte magát, és nem engedte, hogy hozzáérjek. Nem kis munkámba tellett, amíg megtörtem a védővarázst. Nos, miféle meglepetéseket tartogat még számomra, hadd halljam.
- Nem fogod soha megtudni tőlem! Jobb, ha megölsz, mert nem fogom elmondani neked!
- Rendben van kölyök, te akartad!- mondta, s elindult, hogy beváltsa az ígéretét.
A fiú nagyon dühös volt, hiszen egy ilyen kutya érintette meg a kardot, ugyanakkor kétségbe volt esve, bár hallgatott a titkokról, melyeket a kard tartogatott, a hadisten bosszújától félt. Nem tudta elképzelni vajon mit fog vele tenni, ha megtudja, hogy egy Tisztátalan érintette a kardját. Közte és Ellenfele közt már csak három lépés volt, mikor nyílt a helység ajtaja, s egy őr lépett be. Látta, hogy a férfi bosszúsan fordul oda, majd meghallgatva a másik mondanivalóját pár szóval elküldte.
- Majd később folytatjuk a mi kis… beszélgetésünket- vágta oda Leifnek, s a kardot letette a mellette lévő asztalra, majd elment.
A fiú magára maradt a karddal. Ekkor egy hang szólalt meg a fejében:
- Hívd ide a kardot!
- Mi?- nézett nagyot Leif, hiszen már évek óta nem hallotta a hangot, s most meglepődött.
- Hívd ide a kardot! Ő ki tud téged szabadítani! Gyerünk, ne gondolkozz, nincs időnk!
Leif összpontosított és szavak nélkül adta ki az utasítást a kardnak:
- Gyere ide! Vágd el a láncaim!
Ám a kard nem mozdult. Leifnek megállt a szívverése, és ismét kiverte a hideg verejték, ám a hang megállította abban, hogy eluralkodjon rajta a félelem.
- Próbáld újra, s nyilatkoztasd ki jobban az akaratod!
Még kétszer kellett megpróbálnia, mire a kard engedelmeskedett a parancsának. Mikor lehullottak a láncai, kézbe fogta a kardot, melynek pengéjén ekkor vérvörös színben megjelent a Teiwaz jel, s Leif jobbján is felizzott.
- Most már készen állok a harcra, uram, Tyr! Köszönöm neked!