I. rész

Róma forgalmas kikötőjében nagy volt a sürgés-forgás. Épp most hoztak egy csapat rabszolgát a messzi Germániából. A nemesek és a rabszolga-felügyelőik nézegették a foglyokat, kiválasztották a nekik tetszőket, fizettek és mentek. Egy 24 éves, szőke, zöld szemű fiatalember azonban nem akart elkelni, pedig ő volt az utolsó darab és nem volt rajta semmi kivetnivaló. 180 cm magas, katonaféle. Szemében valami megmagyarázhatatlan büszkeség és kifürkészhetetlenség volt. Épp arra járt a császár rabszolga-felügyelője, aki germán rabszolgát keresett, és a szétoszló nagy tömeg láttán azonnal tudta, hogy hol keressen.
- Jó napot, Sallustius!- köszönt a kereskedőre.
- Jó napot, Vincentius! Mi járatban?
- Germán rabszolgát keresek. Van még az árudból?
- Nincsen. Ő az utolsó, de két hét múlva jön egy újabb szállítmány.
- Őt megveszem. Mit kell tudni róla?
A kereskedő széthajtogatott egy pergament-lapot, s olvasta:
- Katona volt a germániai Castra Veternában. A lázadók oldalán állt, ezért lett belőle rabszolga. Mást nem tudni róla.
- Semmit? Nevét, korát?
- Semmit, hidd el.
- Nem baj! Megveszem! Mennyi?
- 200 arany.
Vincentius fizetett, megállapodtak, hogy két hét múlva hétfőn visszajön és még tíz rabszolgát vesz. Azzal elment, s vitte magával az új rabszolgát.
- Mondd csak, mi a neved?- kérdezte a rabszolga-felügyelő, ám a másik konokul hallgatott.
- Érted, amit mondok? Ismered a nyelvünket?
- Igen.
- Akkor mondd meg a neved!
- A nevem Germanus. elégedett vagy?
- Igen.
Ez alatt elértek a palotához, ahol a rabszolga-felügyelő elvitte a szállására, majd bezárta egy cellába. Germanus körbenézett, s egy gall férfit pillantott meg az egyik sarokban.
- Te meg mit bámulsz?- mordult rá
- Téged.- hangzott a felelet.
- Mióta vagy itt?- telepedett le a germán férfi.
- Négy éve. Látom, te viszont nem rég estél rabságba, és hogy harcoltál ezek ellen a kutyák ellen.
- Igen. A nevem, Germanus:
- Merving. Mit csináltál, hogy ide kerültél?
- Én voltam az egyedüli túlélője a háborúnak. Bár meghaltam volna!
- Sok sebet kaptál.- szólt Merving, és a másik karjára és mellkasára bökött a fejével.
- Igen, de te is büszkélkedhetsz néhány sebhellyel.
- Én is harcoltam ellenük, én voltam a gall sereg hadvezére. Nem engedte a római hadvezér, hogy megöljenek, így ide süllyedtem.
- Én csak egy egyszerű katona voltam. A családoddal mi lett?
- Meghaltak. A tieddel?
- A nejemet megerőszakolták a lányommal együtt, és felakasztották, ráadásul a szemem láttára!
- Igazán sajnálom!
Vincentius ezalatt jelentette, hogy meghozta az új rabszolgát, s a gall hadvezér mellé helyezte. A császár, Diocletianus, nem helyeselte a dolgot.
- Nem tudod, te ostoba, hogy a gall és a germán a két legveszélyesebb fajta? Találékonyak, és ha összekerülnek veszélyesebbek együtt, mint külön! Valamelyiket azonnal helyezd át máshová! Nem maradhatnak együtt! Világos?
- Igen, szentséges császár!
- Akkor cselekedj!
Vincentius meghajtotta magát, és távozni akart, ám a terem ajtajában megállt, s gondterhelt arccal nézett szentséges gazdájára, aki ezt észrevette.
- No mi az?- kérdezte.
- Felség, csak most jut eszembe, nincs több üres cella! Mind zsúfolásig van.
- Értem. Maradhatnak, de a két szemed rajtuk legyen!
- Igenis!
- Mehetsz!
A felügyelő távozott. Mérgelődött a figyelmetlenségéért, de mostmár nincs mit tenni. Germanus maradt, de Merving hamarosan átkerült a császárné nyári palotájába, s ettől kezdve a császárné udvartartásába tartozott. Diocletianus nem örült túlságosan, de neje ragaszkodott a dologhoz.
- Legalább nem lesznek együtt, csak egymás közelében.- mondta bölcsen az asszony.
- Igen, van benne igazság-, morogta a császár beleegyezése jeléül.
Így Róma két legveszélyesebb ellenségének két tagja külön utakon kezdett járni. Mindketten tudták, hogy azért nem maradhatnak együtt, mert veszélyesek Rómára nézve. Ismerték magukat, gyorsan tudnának lázadást szítani a rabszolgák között, akik sokan voltak a császári udvarban. Merving, mint lovász, Germanus pedig mint cellatakarító kezdett dolgozni. Egyhangú és utálatos volt a munka, amit végeztek, de nem volt választásuk. Ám tudták, hogy ha jól dolgoznak, feljebb tudnak kapaszkodni a „munka-ranglétrán”, és pár év múlva, ha igazán tehetségesek,”magas” rangú munkát végezhetnek. Végül is, nem is annyira volt rossz a mostani helyzetük. Jobb volt, mint egész nap a tűző napon állni, és portékát árulni a piacon.