II. rész

Germanus unott arccal nézett ki a rabszolgák udvarát elkerítő rácsos kapun át az istállóudvarra. Végzett a munkájával, s hátát a piszkosfehér falnak támasztotta. Nézte, ahogy a szabadok épp elmennek, vagy jönnek, s lovaikat a rabszolgákra, vagy a szabad lovászokra bízzák. Szomorúan gondolt rá, hogy három héttel ezelőtt még ő is szabad ember volt, saját akarattal és a maga ura, de most más parancsolt neki, s cellába zárva él, mint egy vadállat. Ráadásul olyan ember parancsol, aki az ellensége, és Ő, ha szabad lenne, azonnal megölné. De ez mostmár a múltja, s most a jövőjével kell foglalkoznia. Így töprengett, mikor egy lány tűnt fel az istállóudvaron. Germanust azonnal lenyűgözte. A lány zöld selyemruhát viselt, nyakában borostyán nyaklánc, apró lábán finom sarú. Haja barna, szeme fekete. A férfi a rácshoz sétált, hogy jobban lássa. A lány is megérezte, hogy figyelik, s a férfi felé fordult, s a kapuhoz sétált.
- Na mi van rabszolga? Nem láttál még nőt?
- Nőt láttam már, de olyat, mint te még nem.- hangzott a válasz.
- Szemtelen germán!- nevetett fel a lány. Menni akart, de Germanus elkapta a kezét.
- Ki vagy te?
- Én a császár lánya vagyok, a nevem, Evias.
- Én Germanus vagyok.
- Nem felejtem el a neved, rabszolga.
Kitépte a csuklóját a férfi kezéből, s sietős léptettek távozott. Germanus csalódott volt, ám egy hang rá szólt, s kizökkentette a szomorúságából:
- Nincs munkád, te?
Germanus riadtan fordult meg. Egy negyven év körüli, szikár római nézett vissza rá, akinek oldalán a korbács felügyelői mivoltát sejtette.
- Nincs!- hangzott a hideg felelet.
- Na akkor gyere, majd adok én neked munkát!
Germanus elindult, a felügyelő a sarkában, aki az egyik kertbe vitte. Ott egy idős rabszolga gyomlálta a virágokat. A felügyelő a kertész felé bökött:
- Segíts neki!
Azzal otthagyta. Germanus nagyot sóhajtott. A kertész egy halom kigyomlált dudva felé intett.
- Légy szíves hord el ezeket a szeméthez.
- Az hol van?
- Az istállóudvaron. Igyekezz, mert még sok a dolgunk.
Germanus szó nélkül segédkezett. Alkonyatig dolgoztak. A kertész megkedvelte a szótlan fiatalembert. Alkonyatkor a két férfi visszatért a rabszolgák szállására. Germanus cellájában tíz germán rabszolga volt, akik csak ideiglenesen raboskodtak ott, mert később átkerültek a császár nyári palotájába, messzire a fővárostól, így Germanus ismét egyedül maradt, ám nem érdekelte. Néhány nap múlva látogatója érkezett, még hozzá Evias személyében. Közölte a felügyelővel, hogy a germán rabszolga az övé. A felügyelő ezt mély hódolattal vette tudomásul, majd elővezettette Germanust, s elkísérte. Evias a palotánál megköszönte a felügyelő a szívélyességét, s bement Germanussal.
- Mostantól az én rabszolgám vagy, azt teszed, amit én parancsolok! Megértettél?
- Igen. Mi a dolgom?
- A testőröm leszel. Most pedig megmutatom a helyedet.
Levitte az egyik üres cselédszobába, s kiutalt neki egyet.
- Helyezkedj el, aztán majd egy óra múlva elkísérsz vásárolni. A ládában találsz ruhát, azt vedd fel!
Evias ezzel távozott. Germanus szobája a legnagyobb egyszerűséggel volt berendezve. Egy ágy volt benne, néhány állócsillár, egy asztal, szék, egy láda, de más semmi. Átöltözött, és várt. Hamarosan megjelent Evias.
- Gyere!
Germanus követte. Nemsokára a nyüzsgő római utcán jártak. Evias elöl haladt, Germanus mögötte ment, menet közben csodálta könnyed lépteit, orrát megcsapta a lány liliom parfüme. Tetszett neki, de nem mutatta. Közönyösen nézett a városi sokaságra, de fél szemmel Eviast leste, hátha ad neki valami utasítást, vagy int neki. Ám a másik csak emelt fővel, határozott léptekkel haladt, nem szólt, nem intett. Germanus tudta, hogy egy római nem sokat törődik a rabszolgájával. Akár meg is léphetne. De nem! Evias biztos figyeli, és itt katonák is vannak. Ha most meglépne a lány biztos utána küldené a katonákat, és megölnék, vagy pedig megfosztaná testőri mivoltától, s mehetne vissza cellatakarítónak, vagy ami még rosszabb gladiátornak. Most viszonylag szabadon mozoghat, bár a lány parancsol neki, de ez is jó. Fél óra múlva a lány megállt egy boltnál.
- Ide bemegyünk!- mutatott a boltra. Germanus szó nélkül követte. A félhomályos helységben mindenféle üvegek sorakoztak egy hosszú fapolcon. Egy idős férfi jött ki a hátsó helységből.
- Jó napot! Mi tetszik, szép kisasszony?
- Mentát kérek, és teafüvet.
- Milyen formában óhajtja a mentát?
- Őrölt!
Tíz aranyat fizetett, átvette az árút, és indultak haza.
- Várj csak!- állt meg a lány. Bement még egy boltba, Germanus pedig kinn várt. Tíz perc múlva egy üvegcsével tért vissza a lány, amit Germanus gyanús szemmel méregetett.
- Mit bámulsz? Orvosság az anyámnak.
Ezzel hazatértek. Germanusnak nem tetszett ez a kirándulás. Gyanúsak voltak neki azok az eldugott boltok, az a vén bolond öregember és a behízelgő modora. Fogalma sem volt, mit vett még a lány, de ez nem rá tartozott. Ha akarja, majd elmondja. Diocletianus nem volt túl boldog, mikor meghallotta, hogy Evias épp az új germán rabszolgát akarja, de végül megkapta. Ám ráállította a kémeit a párosra, hogy figyeljék a germánt, de ezt nem atyai szeretettből, hanem a Germanustól való félelmében tette. Kiadta a parancsot, hogy a férfit egyetlen gyanús mozdulatára fogják el, és vigyék a Colosseumba, hogy egy véres harcban pusztuljon el. Evias tudta, hogy a kémek szemmel tartják őt és Germanus. Mikor vállalkozott, hogy beszerzi a kért dolgokat, a tömegben felismerte a kémfőnököt, Martinust, és a segédjét, Auréliust így rájött, hogy apja figyelteti. Germanus azonban erről nem tudott, hisz ő nem Rómában, a császári udvarban nőtt fel. Bár egész idő alatt rossz érzések gyötörték, nem foglalkozott vele, mert a nagy tömegnek tulajdonította, hisz nem volt ennyi emberhez hozzászokva.