III. rész

Evias és Germanus lassan kezdték megszokni egymást, s barátok lettek. A nyilvánosság előtt a lány csak a rabszolgájaként bánt vele, de magányukban sokat beszélgettek. Germanus hűséges volt, és Evias is engedett a merevségéből. A lány mesélte, hogy a császár figyelteti őket, és hogy fél Germanustól, és a germánoktól.
- Tudod, ti csak az apám és a római nép szemében barbárok vagytok, akiknek félelmetes a harci tudása.
- Igen, a mi népünk harcos, de ha megbékélnénk, talán barátok is lehetnénk.
- Akár csak mi!- nevetett fel Evias.
- Ez igaz, de a barátságunk titok, hisz ha megtudnák, akkor bajba kerülnénk.
- Igen. Hiányzik a szabadságod és a hazád?
- Nagyon. De úgy se lehetek többé szabad.
- Dehogynem! Én fizetek neked, és ha összegyűlik rá a pénzed, megvásárolhatod a szabadságod.
- Igen? Érdekes.
- Vagy fel is szabadíthatlak, és akkor földet, és jogot kapnál.
- Én szeretnék a szülőföldemre visszatérni.
- Rendben! Megbeszélem az anyámmal, ő meg apámmal.
- Köszönöm!
Két hónap múlva egy este együtt sétáltak a palota kertjében. Germanus és a lány között gyengéd szálak szövődtek ez alatt a két hónap alatt. A kert közepén álló szökőkút mellett haladtak el, mikor a férfi megállt. Evias ránézett.
- Mi a baj?
- Mondanom kell valamit, nobilissima! Én szerelmes vagyok beléd!
Evias lesütötte a szemét, majd várt egy percig, s ő is vallott:
- Én is szeretlek, Germanus! Mikor megláttalak a rabszolgák udvarán, azonnal belészerettem!
Ezért is hoztalak onnan ki!
- Nekem is ott tetszettél meg.
- Bárcsak hozzád mehetnék, de sajnos nem vagy szabad, gazdag és nemes!
Ám a kémek most is ott voltak, és várták már ezt a vallomást, és rögtön jelentették a császárnak. Diocletianusnak felcsillant erre a hírre a szeme, hisz régóta meg akart szabadulni ettől a germántól. A kémeket további megfigyelésre buzdította, s 50 aranyat kaptak ezért a „jó hírért” cserébe. A kémek távoztak, s a férfi elégedetten dőlt hátra a trónján. Lelki szemei előtt már látta, ahogy Germanust egy falkányi kiéheztetett oroszlán szaggatja szét, s ettől a képtől jókedve támadt, s tébolyult nevetésben tört ki.
- Mi az, ami ilyen jó kedvre derít, Diocletianus?- kérdezte egy lágy női hang. A császár felpillantott, s a feleségét, Valeriát látta maga előtt.
- Nem érdekes! Mit akarsz?
- Eviasról van szó! Tudod, azt hiszem, ideje lenne férjhez adni.
- Igen, valóban, de kihez?
- Nem emlékszel? Arbetio nobilissimushoz!
- Remek, rendben. Arbetio nagyszerű választás!
- Örülök, hogy a kedvedre tettem. Most pedig megyek, és közlöm Eviasszal.
- Menj, de várj csak! Mikorra akarod az esküvőt?
- Az Attis-ünnepségek utáni hétre.
- Rendben.
A császárné távozott. Evias épp a szobájában volt, mikor az anyja bekopogtatott. Lefekvéshez készülődött a rabszolgalánya segítségével.
- Szabad!- szólt a kopogtatásra, Valeria belépett. A rabszolgalány mélyen meghajolt a császárné előtt.
- Küld ki a lányt!- szólt a császárné.
- Rendben, Tamystha, hagyj magunkra!
A lány távozott.
- Miről akartál velem beszélni, anyám?
- Mit szólnál, ha március 26-án férjhez adnánk?
- Kihez?
- Arbetio nobilissimushoz. Ő egy gazdag nemes, és a családunk tagja.
- Én nem akarok hozzámenni! Kérlek, csak egy évet várj! Könyörgök!
- Nem várhatunk, gyermekem! 16 éves vagy, ilyenkor én már téged vártalak.
- Igen, de én még nem szeretnék még férjhez menni!
- Már atyáddal is megbeszéltem, és ő is áldását adta.
- Akkor megadom magam.
- Megyek, elmondom apádnak- bólintott Valeria.
- Menj csak.
Mikor Evias egyedül maradt, eszébe jutott, hogy erről Germanusnak is tudnia kéne. Csöngetett, és a belépő testőrt a férfiért küldte, aki tíz perc múlva megjelent. Evias sírva mesélte, hogy két hónap múlva férjhez akarják adni.
- Nyugodj meg, nobillisima, mondj el mindent szép nyugodtan.
- Akihez hozzá akarnak adni a családom tagja. Anyámék a hátam mögött határoztak, és most közölték velem.
- Mást nem tudsz?
- Nem! Kérlek, segíts! Én téged szeretlek, nem akarok ahhoz a másikhoz hozzámenni!
- Itt az én szavam nem ér semmit, nem tudnék rájuk hatást gyakorolni. Ha pedig támadnék, akkor meghalnék!
- Akkor szökjünk meg!
- Nem! Még azt hinnék, elraboltalak, és ha ránk találnának, akkor is az életemmel fizetnék!
- Akkor mit tegyünk?
- Félek, reménytelen a helyzet. Bele kell törődnünk a Nornák kegyetlenségébe!
- Igen, azt hiszem igazad van, itt nincs mit tenni. De akár velem jöhetnél, és a férjem háta mögött…
- Elég! Nem szabad! Őrültség amiket mondasz! Nem hallod önmagad?
- Szeretlek Germanus! Őrülten szeretlek, és nem akarlak elveszíteni!
- Tudom, hidd el, de megfizetnénk mindketten, ha folytatnánk a románcunkat!
- Istenek, most mit tegyünk?
- Okosabb beletörődnünk, hogy utjaink szétválnak. Te a férjeddel mész, én pedig itt maradok!
- Nem! Akkor sose leszel szabad, és nem láthatod viszont a néped, és Germániát! Felszabadítalak, bántódásod nem esik, és az apám terve dugába dől! Esküszöm, hogy így lesz! Igen, még az esküvőm előtt szabad leszel!
- Köszönöm!
- Nem tartozol nekem semmivel! Most menj, én pedig elintézem a papirokat!
Germanus távozott, s Evias elment az anyjához.
- Anyám! Beszélni szeretnék veled!
- Miről van szó?- nézett rá az asszony, aki szintén lefekvéshez készülődött.
- A testőrömről, Germanusról. Szeretném megjutalmazni a szolgálataiért.
- Mivel?
- Azzal, hogy felszabadítom. Szeretném, ha te és apám is beleegyeznétek!
- Ennyire megszeretted azt a germánt?
- Igen, nagyon hűséges.
- Én áldásomat adom rá! Ha tudunk neki egy tisztességes római lányt szerezni, akit feleségül vesz, akkor igen.
- Más mód nincs rá?- kérdezte nyugtalanul Evias.
- Nincs. Miért?
- Mert én az esküvőm előtt szeretném. Ez lett volna a búcsúajándékom neki.
- Várj csak! Azt hiszem, van egy olyan szokás, hogy a menyasszonynak az esküvője előtt teljesítik egy kérését. Neked, pedig ez a kívánságod. Hát megkapod! Beszélek apáddal, aztán meglátjuk.
- Köszönöm.
- Kemény harc elé nézek, és ha nyerek, majd akkor köszönd!
Evias boldogan feküdt le. Másnap elújságolta a jó hírt Germanusnak.
- Ügyes voltál, nobilissima!
- Köszönöm.
A császárné valóban „megharcolt” a férjével, de végül győzött. Két óra múlva már nála volt a feszabadítólevél. Közeledett az esküvő napja, így Evias a készülődésben alig találkozott a férfival. Folyton ruhapróbák, és más egyéb elfoglaltsága volt, s csak este találkozott Germanussal. Fáradt volt és nyúzott, de késő éjszakáig beszélgettek. Az esküvő előtti éjszakán azonban mikor már mindenki nyugovóra tért, a lány elkapta, a férfi kezét, aki menni akart.
- Szeretném, ha ma éjjel, itt maradnál, még egy kicsit. Nem akarok egyedül maradni!
- Pedig jobb lenne, ha kipihennéd magad, hogy holnap ne nyúzottan állj az oltárhoz.
- Germanus! Ez az utolsó közös esténk, és ma éjjel a te karjaidban akarok elaludni!
- De előtte még akarsz tőlem valamit, igaz?
- Igen. Szeretném, ha ma éjjel bebizonyítanád, hogy mennyire szeretsz.
- Oh, Odin!- sóhajtott fel a férfi, ám látta, hogy a nászéjszakájukat nem kerülheti el.