I. rész

Alain Dextra egy előkelő származású, nemes szívű, derék lovag volt, akit a király is roppant kedvelt. De volt egy titka, amit senkinek se mondhatott el…
A lovag egy fiatal várúrnőt vett feleségül. A hölgyet Armandine Arnoux-nak hívták. De ő sem tudott a férfi titkáról. Megtartották az esküvőt és a nászéjszaka is remek volt, ám másnap a lovagot mély szomorúság kerítette hatalmába, s a napnyugtával elment, és 3 napig vissza se tért. Mikor visszatért, jókedélyű volt, mint aki súlyos gondtól menekült meg. Armandine is megkönnyebbült, mikor a lovag megjött. Átölelte, belenézett annak barna szemeibe. Alain megsimogatta a nő hosszú haját, és belemosolygott annak világoszöld szemeibe.
- Hol járt Alain? Tudja mennyire aggódtam?
- Igen, és kérem bocsásson meg.
Azzal elment a szobájába. Ahogy múltak a hetek, az asszony egyre nyugtalanabb lett férje titokzatos eltűnései miatt. Egy nap aztán magyarázatot kért Alain-tól.
- Kérem, mondja el, miért tűnik el 3 teljes napra, s mért olyan szomorú eltűnése előtti napon?
A lovag réveteg szemeket meresztett a kérdésre, de nem felelt, csak a fejét rázta.
Armandine nagyon aggódott. Ezért többször is visszatért a kérdésre, de mindig csak azt a választ kapta:
-         Nem lehet!
Végül egy nap a felindultságtól remegő férfi nem tudott többé ellenállni a kérésnek.
-         Bár tudom, hogy véget vetek a boldogságomnak, és hogy Ön el fog fordulni tőlem, s undorodik majd tőlem…
-         Nem Alain! Ez nem igaz!
-         … mégis meg teszem. Íme a titok: Tudja-e Ön hogy Bretagne-ban kit neveznek bisclaveret-nek? Nos a farkasembert. Szörnyű, de igaz: én minden héten bisclaveret-vé válok. Ilyenkor a szomszédos erdőben rejtőzködök, és vadállatként élek.
Armandine-t halálra rémítette ez a történet. Hátrált két lépést.
-         Mondja, hogy ez nem igaz! Mondja, hogy ez egy rossz álom.
-         Nem álom ez úrnőm.
Ezek után még többet akart tudni, de a lovag nem mutatott hajlandóságot arra, hogy beszéljen róla.
-         Kérem Alain! Félek, hogy nem bízik bennem! Mondja el, hogy hová rejti a ruháit!
-         Ha nem találnám meg emberi öltözékemet, nem tudnék visszaváltozni! Sajnálom Armandine! Nem lehet!
De végül addig mondogatta az asszony, hogy ismét megtört a jég és a szerencsétlen férfi elmondta ezt a titkát is feleségének. Bár ne tette volna!
-         A szomszédos erdőben lévő öreg kápolnánál van egy útkereszteződés. Ott hever egy nagy kő. Az alá rejtem őket.
Alain szívét nem nyomta többé a titok súlya. De fájdalom! Elvesztette hölgye szerelmét! A félelemtől halálra vált asszonyt egyre csak az a gondolat foglalkoztatta, hogy miként szabadulhatna meg az átoksújtotta férfitól. Végül talált rá megoldást. Volt egy másik lovag, aki szintén neki udvarolt. Ezt a lovagot Edmond Rougeraud-nak hívták.  Egy közeli fogadóban találkozott vele, négy héttel azután, hogy meg tudta Alain titkát.
-         Armandine! Úrnőm! Maga csodálatosan néz ki!
-         Segítsen nekem Edmond! Szükségem van Önre, s a segítségére!
-         Talán a férjével van baj?
-         Igen.
Azzal elmondta neki Alain titkát.
-         Lopja el a ruháit, s én két hónap múlva feleségül megyek Önhöz.
Edmond-nak tetszett az ötlet.
-         Megegyeztünk!
-         Helyes!- mosolyodott el Armandine.
 Két hét múlva egy éjjel Edmond követte Alain-t az erdőbe. Figyelte a közeli bokrokból, ahogy a kápolnához ér, levetkőzik, felemeli a kápolna mellett fekvő, nagy lapos követ s beteszi a ruháit a kő alá. Majd a hold által alkotott közeli gyűrűhöz indult. Edmond lélegzett-visszafojtva lapult a bokorba, és várta az eseményeket. Alain arca hirtelen megnyúlt, fülei kihegyesedtek, fülei közt fekete szőr jelent meg, rajta apró, szabályos vékony csíkokkal. Hátát és nyakát fekete, hasát, karját és lábát sárga szőr borította be. Keze és lába mancsokká korcsosult, rajta éles karmokkal, hosszú, fekete farka nőtt, végén fehér bojttal.  Edmond látta, ahogy eltűnik a bokrok között. Ekkor előjött a rejtekéről, odament a kőhöz, fölemelte, és kiszedte alóla a ruhákat. De nem tudta, hogy a bokrok közül egy sárga szempár figyeli. Mikor elindult a lovag a szempár is követte.  Mikor kiértek az erdőből a szempár még mindig követte, s együtt mentek a réten. Itt azonban már teljes pompájában fénylett a hold, s egy hatalmas farkas alakját lehetett látni. Edmond nem vette észre az utána lopakodó vadat, egyrészt a saját sikere felett érzett örömében, másrészt a magas fű miatt. A lovag- nyomában a lopakodó vaddal- elment Armandine váráig. Belovagolt a kapun, de a farkas ide már nem követte.           A holdat viharfelhők takarták el, s a farkas Armandine kivilágított ablakát figyelte. Ott épp csókot váltott a nő
és a szeretője.  A vad mikor a csók elcsattant, felvonyított. A két ember felkapta a fejét. Kinéztek. A farkas lelapult, így nem láthatták. Armandine becsukta az ablak zsalugáterét. Ekkor a farkas felült, és hátborzongató, rosszindulatú vicsorgásban tört ki. Ha ember lett volna, ezt mondta volna:
„Ezért megfizetsz, asszony!”
Ezután elügetett a vár alól. De minden éjjel visszatért, és vonyításával rettegésben tartotta Armandine-t. Szegény asszony éjszakánként felriadt, s azonnal az jutott eszébe, hogy farkassá változott férje vonyít az ablaka alatt.  Az éjszakai vonyításba szinte belebolondult. Edmond hiába tett kísérleteket asszonya megnyugtatására, de az állandóan nyugtalan volt, s nyugtalansága csak fokozódott a hetek, hónapok múlásával.  Félt és bántotta a lelkiismeret.