18. fejezet A vámpírcsorda

Másnap van… A madarak énekelnek, a nap is kisütött. De én még mindig nem tudom, mit tegyek… Vele menjek? Mi lesz, ha nem teszem? Nem akarok erre gondolni… Örökké az ágyamba akarok lenni, magamba zárkózni és Novu hangját, elfelejteni. De nem megy, ezért kikószálódtam az ágyból. Lassan léptem a szekrényhez, hogy valami göncöt előkaparjak. De kudarcba fullott, mert csak a szekrényajtónak dőlve sóhajtottam. Nem megy… Vele akarok menni, mitől félek? Ezekkel a gondolatokkal nyúltam mégis a szekrénybe és magamra kaptam egy farmert, hozzá toppot és egy vanília színű kardigánt. Majd megfésülködve mentem le a konyhába. Szüleim nem voltak itthon, bizonyára egész este el voltak foglalva a munkával… Azt még nem említettem, legtöbbször estisek, olyankor egyedül vagyok a házba. De most mégse voltam egyedül, Novu állt a lépcső alján.

- Mehetünk?
- De… A szüleim…
- Kik a fontosabbak? — sóhajtottam.
- Mehetünk — bólintottam és mellé léptem.

Ekkor becsuktam a szemem, mert erre kért és hirtelen egy hegy alján találtam magam.

- Hogy csináltad?
- A vámpírok gyorsan tudnak futni.
- És most?

Erre nem adott választ, egy ajtó nyílt és ő maga elé tessékelve léptünk be. Kirázott a hideg, a nyirkos helyiségen, de kutyagoltam tovább előtte. Nem volt egy teremtett lélek se a közelbe…

Már egy órája kutyagoltunk és kissé elfáradtam. Igaz, hogy vámpír vagyok, de attól még megterhelő volt… Ezekkel a gondolatokkal léptünk be egy fényes terembe, ahol különböző emberek álltak. Nem is emberek… mindegyiknek ott villog a vámpírfoga. Nagyot nyeltem… Megbökött Novu, én pedig egyet hátra léptem mellé. Most mi lesz? Bizonytalanul akartam megfogni a kezét, de ő elhúzta és komoran indult meg. Követtem… Erről nem volt szó! Ahova léptem, vámpírok léptek arrébb és undorodva mértek végig, majd elfordultak. Közülük egy elém lépett, így elzárva az utat, hogy Novu után lépdeljek.

- Honnan vagy ember…
- Vámpír vagyok — sziszegtem.
- Ne sziszegj, te kígyó… - félre akartam lökni az utamból. — Mit képzelsz? — ragadt csuklón.
- Eressz már te idióta barom! — üvöltöttem rá.
- Hogy beszélsz velem, mi? — hajított a földre. Bizony, nem lökött, hanem hajított!
- Te barom állat! — nyögtem fel, nem kényelmes a kő, ha neki vágnak.

Ekkor éreztem, hogy a mellkasomra lép. Nem kapok levegőt, segítség… Miért nem tesz semmit Novu? És a többiek?

- Kurda, szállj le róla — hallottam megmentőm hangját.
- Ő az új kis cicád? — nevetett, de még mindig nem kaptam levegőt.

Muszáj valami levegő féléhez jutnom, ezért két kezemet a lábába véstem, mire ő fájdalmába hátra vetődött. Azonnal nagyot szívtam a nedűből, ami a tüdőmön rohant át… Ő pedig felült és én már állásból néztem le rá.

- Na most én nézlek le, és tudod kit, taposs meg! — üvöltöttem rá.
- Elég legyen! — lépett valaki oda. — Novu meg kéne nevelned a kisasszonyt, erről nem volt szó.
- Miért? — fojtottam Novuba a mondatát. — Ő kezdte, azt ne mondja, hogy nem jogos! Magának, hogy esett volna?
- Fejezd be… - nézett rám Novu.
- Nem! Nem fognak velem így bánni.
- Kisasszony, abbahagyná? Nem szeretnék bajt magának, de, ha nem hagyja abba, nem fogunk rászólni Kurdára.
- Ne…
- Elnézést a nevébe — ezúttal Novu fojtotta belém a mondatom, én pedig összefontam karomat és mérgesen néztem.

Utálatos vámpírok… Legszívesebben most Novu torkának esnék, és addig fojtogatnám, míg levegőt kap. Aztán a fulladás előtti másodpercbe elengedném és megnézném, hogy esne neki! Ezekkel a gondolatokkal rántott odébb Novu és egyenesen egy lépcső felé mentünk. Nem akartam vele menni, de ő ellenkezést nem tűrően húzott maga után. Mikor felértünk a szobába, nagyot sóhajtva csukta be.

- Te nem vagy normális — vágta a fejemhez, hát kösz.
- Neked hogy esett volna?
- Kurda majdnem a legidősebb vámpír! Mázlid van, hogy nem nyíratott ki!
- Felőlem, megölhet, de velem senki nem bán így!
- Vigyázz magadra, értetted? És a szavaidat is válogasd meg…

Ekkor kiment a szobából, én meg mérgesen leültem az ágyra. Hogy lehet ekkora fafejű? Nem érdekel, ha megölnek! Vissza akarok menni…Vissza is fogok, csak aludjanak el. Ja, de azt se tudom, merre kell… Ekkor nyílt az ajtó.

- No… - zendítettem volna rá, mikor Kurdát pillantottam meg. - Kurda?
- Meghalsz! Apró darabokra szedem a tested minden porcikáját, aztán odaadom a medvéknek! — vágta be az ajtót.
- Fájt, hogy nem te voltál az ügyesebb? — kérdeztem higgadtan.
- Te ostoba tyúk! Megaláztál mindenki előtt, van fogalmad róla, hogy most mibe keveredtél?

Ekkor megindult felém, na jó, most már félek…

- Takarodj! — üvöltöttem. — Ha megtudja Novu, meg fogsz halni! — sikítoztam, miközben felállva ugrottam el.
- Nem érdekel! Meghalsz te nyomorult!

Ekkor a falnak taszított és fojtogatni kezdett. Nem kaptam levegőt, kezdett fogyni az a maradék is, ami épp bent maradt… Próbáltam kezeit lehámozni a nyakamról, de nem sikerült. Majd mikor a végére futottam, hirtelen engedte el a torkom.

- Mintha ilyet emlegettél volna! — röhögött a képembe. — Halálra foglak kínozni.
- Sze…mét — kapkodtam levegőért.
- Most nem olyan nagy a szád?
- Rohadj meg! — löktem teljes erőmből a szoba túloldalára.
- Oh a kicsikének ereje is van! — állt egyből fel, meg se kottyant neki.

Én dühből iramodtam neki, de ő félre lépett megfogva a csuklómat, és egyenesen fejjel a falnak hajított. Mikor hassal a földre estem a fal mellett, szédültem és alig bírtam mozdulni. De azért felálltam, majd szembe találtam magam vele.

- Oh, fájt? — simított végig az arcomon, mire én odakaptam a kezem.
- Remélem a pokol tornácán végzed!

Majd mikor épp el akarta vágni a torkomat, az ajtó nyikorgó hangja lepte el a szobát. Novu állt ott elképedten.

- Mit műveltél Kurda? — üvöltött rá.

Én akartam rá válaszolni, mert tudtam, hogy ő valami hazugságot talál ki, de ekkor minden elsötétült és már csak erős karokat éreztem.